"Vannak olyan pillanatok az életben, amikor képtelenség eldönteni, hogy a férfit, aki épp szemben áll velünk, megcsókolni vagy orrba verni volna-e jobb."

Szinte azonos időben értem a harmadik könyv végére, mint ahogy az író végzett a negyedik rész megírásával, befejezve a sorozatot. Az időzítés mondhatni tökéletes, mert ha pár hónapnál többet kellene várnom a következő részre, akkor finoman szólva is dühöngenék egy sort (jelzem így is, bár dühöngésem nőiesen visszafogott).

Már az előző három könyv is bizonyította számomra, hogy nagyon egymásra találtunk az íróval. Stílusa olvasmányos, és nincs humor híján, ami nálam nagy bónusznak számít.

Ahogy a moly.hu-s könyvadatlap is mutatja, nem én vagyok egyedül ezen a véleményen:

• 3. legjobb krimi könyv a molyok értékelése alapján
• 4. legjobb romantikus könyv a molyok értékelése alapján
• 8. legjobb kortárs könyv a molyok értékelése alapján

Amilyen kellemesen csordogáló volt a regény első fele, olyan pörgősre sikerült a második. Nem győztem kapkodni a fejem, hogy Mili hol kóricál már megint (általában fejjel megy a falnak vagy ajtóstul ront a házba  újra meg újra), Cili egyik pillanatban Emma, a másikban Gerlice, a harmadik meg már a jó ég tudja melyik személyisége veszi át a hatalmat, és úgy általában mindenki futkorászik, de a sorsát senki sem kerülheti el, Böszörményi úr tesz róla.

Nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy ne bújjon elő belőlem az abszolút csitri rajongó, aki odáig van meg vissza az egész sorozatért, úgy, ahogy van. A századfordulós Pest, és Buda kavalkádja szinte lelép a lapokról, vagy inkább talán az olvasót rángatja be egy-egy kávéházba. A karakterek továbbra is nagyszerűek, néha úgy éreztem hogy a két lány már-már szánt szándékkal kergeti az őrületbe a bárónkat. Tegyük hozzá, hogy Richárd tökkelütött módon viselkedik, hiszen annyira titkosan nyomoz és védelmez, hogy önként hajtja a tiló alá a fejét beleüvöltve a világba: 

-Tessék engem kijátszani!

Szóval ejnye-bejnye báró úr!  

A mellékkarakterek még közelebb furakodtak a szívemhez, Márika egy meg nem értett zsenipalánta, Tarján Vili esetlenebb mint valaha, Erdős Reneé pedig úgy ahogy van egy hatalmas figura. 

Na és persze ejnye-bejnye Böszörményi uram! Hát szabad ilyet? Ahogy leraktam a könyvet (lecsaptam az asztalra, na) és vörösödött a fejem a beletoluló körülbelül kétszázharminchárom kérdéstől, szinte láttam magam előtt, ahogy mint valami gonosz istenség összedörzsöli a kezét, hogy asszongya':

-Háhh' most jól kitoltam velük! Nesze nektek kézfogó. 

Hát kikérem miden olvasó nevében magunknak, hogy  ilyet nem lehet csinálni! Így hagyni minket szenvedni? A debreceni író-olvasó találkozón elejtettek egy mondatot hogy a regény zárása milyen hú meg ha és úristen. Gondoltam engem már nem tud meglepni, főleg ahogy az utolsó oldalakat lapoztam. És de! És háborgok (természetesen nőiesen, mint ahogy a poszt elején írtam). És hápogok, hogy akkor most hova tovább? 

Összegzésül pedig:

Célom, hogy úgy káromkodjak, mint Isti, annyira szeressek, mint Márika, úgy főzzek, mint Terka néni, legyek hűséges mint Gáspár bácsi és Bogi, eszem legyen csavaros mint Richárdé és Milié együttvéve, s mindezt olyan stílusosan tegyem, ahogy Agáta mama is tenné.

Zárom soraimat, a következő könyvig sze'vusz világ!

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra