Wass Albert nagyon megosztó személyiség a politika múltja miatt. Épp a napokban futottam bele egy hosszú vitába a moly-on ezzel kapcsolatban. Elgondolkodtam azon, hogy jó író-e Wass Albert? Ám akárhogy is forgatom a fejemben a vele kapcsolatos gondolataimat, mindig oda lyukadok ki, hogy igen, értékes amit írt, könyvei olyan tartalommal bírnak, és olyan érzelmi töltetük van, hogy körülbelül félévente vagyok képes olvasni tőle, mert egyszerűen megvisel. Túl közeli, és tapintható az emberi szenvedés, s minden könyve után a keblemre ölelném Erdélyt, az összes benne élő embert.
Ezúttal pedig az 1949-ben jelent meg az Adjátok vissza a hegyeimet című regényt olvastam, mely az igen előkelő 31. helyen végzett a Nagy Könyv szavazásán (A funtineli boszorkány ezen a listán a 25. helyet foglalja el). 2007-ben pedig ezen a címen készült dokumentumfilm az író életéről Koltay Gábor rendezésében. Így érthető módon nagy elvárásokkal kezdtem bele a regénybe.
Wass Albert stílusa nagyon olvasmányos, leírásai pedig részletesek, ennek ellenére egyáltalán nem unalmasak, mert olyan szép hasonlatokat használ, hogy olvasás közben szinte hallottam susogni a szellőt a fenyvesek ágai közt, s éreztem a kicsorduló gyanta illatát. A történet fonalát körülbelül az 1920-as években vesszük fel, nem sokkal a Trianoni döntés után. Az erdélyi magyarokat megfosztották jogaiktól, s korábbi életük semmivé lesz, próbálnak életben maradni, ahogy lehet. És bizony, csak kevés módon lehet. A könyv ezt a küzdelmet hivatott bemutatni, miközben szeretné a világ tudtára adni, mennyi igazságtalanság történt.
…az életért újra szabadsággal kell megfizessünk, mivel vérünk nincsen elég.
Sajnos itt máris kénytelen vagyok rátérni valamire, ami végig zavart, ez pedig nem más, mint a főszereplő névtelensége. Utólag úgy okoskodtam, hogy valószínűleg azért is nem szólítják meg soha, mert ő egymaga képviseli az összes erdélyi magyart, az ő sorsukat, s egyben ő maga az író szócsöve. Viszont én szeretem ha neve van a gyereknek, könnyebb kötődnöm a Jóskákhoz, Mózsikhoz, meg Pistákhoz, így számomra egy arctalan valaki küzdötte, és szenvedte végig a könyvet, akitől akaratlanul is tartottam egy bizonyos távolságot, s ezért nálam nem került be ez a könyv a TOP 3 Wassalbiba.
Ha már megemlítettem a TOP 3-at akkor úgy a tisztességes, hogy fel is sorolom őket:
Na, de vissza a könyvhöz. A bevezető monológ máris erős, s nem hiába kultikus ez a regény, minden hibája ellenére. Olyan ideákat fogalmaz meg,amit meg kellene célozni a mai világban. A külső beavatkozás olyan súlyos bélyeget nyomott a hazáját vesztett magyarságra, hogy rengetegen emigráltak, melyért később hazaárulónak tartották őket. De kérdem én, hogy milyen élet az, amikor mint űzött vad kell élni? Amikor bármikor elhurcolhatnak, munkatáborba küldhetnek, felakaszthatnak csak mert nem értesz egyet a magasan ülők nézeteivel? Ahol bátran megerőszakolhatják a nőket, megölhetik a gyermekeket, s mondvacsinált okokkal kínozhatnak, amíg nem azt vallod, amit hallani szeretnének. Nem óhajtok politizálni, de nehéz elmenni ezek mellett a kérdések mellett. A kérdés pedig nem más, mint hogy halott hazafi legyél, vagy hontalan?
…milyen különös az élet. Mindenki tesz valamit, ezer minden történik, és mégsem hibás soha senki.
Ahogy az ember a gyönyörű erdélyi tájakat járja, megfordul a fejében akaratlanul is, hogy milyen érzés szabadnak lenni. És hogy mi a jobb? Ha világ életedben leigázott voltál, vagy ha már megtapasztaltad milyen szabadon járni kelni, boldogan élni, s utána vernek láncra, mint egy nyüszítő kutyát. Az élet a hegyek között kegyetlen, s puska nélkül, katonák nyomása alatt még keményebb. Főszereplőnk életében váltakoznak ezek az időszakok, s amennyire boldog lesz a családjával a Magyarországhoz történő visszacsatolás után, olyan nyomorúság kezdődik meg Erdély elvesztése után.
Megjárja a háború borzalmait, a munkatábort, ám végül mindenhonnan megszökik. Talán túlontúl szerencsés volt, mondom ezt úgy, hogy maga a szó is értelmetlen, ha az élete egészét vesszük figyelembe. Viszont ha csak a szinte csodával határos szökéseit nézzük, az már szinte nem is szerencse, hanem már-már valamiféle Isteni beavatkozás. Valahogy mindig megérteti magát, nem akadály a nyelvi különbség sem, s az ellenséges katonák is mindig meglágyulnak, ha mellettük oson el. S most, hogy ilyen jól szétcincáltam a könyvet, szeretném jelezni, hogy mindezek ellenére, ez egy értékes mű.
Az ember nem víz, ahol minden csepp egyforma. Az ember ember. Minden ember külön valaki, sajátságosan más, mint a többi, és semmiféle művelettel össze nem olvasztható.
Tökéletesen bemutatja a kifosztottságot, mind anyagi, mind érzelmi téren. Az embereket megtorlás nélkül gyilkolják halomra, a nőket megerőszakolják, a magántulajdon fogalma elvész. S ez a kegyetlenség odáig fajul, hogy a könyvbéli szereplők elvadulnak, a hegyekbe húzódnak, s úgy próbálnak életben maradni, ahogy éppen lehet. De lehet-e, s érdemes-e élni, amikor semmi sem maradt? Se család, se haza, se Isten? Wass Albert válasza az, hogy menni kell előre, s nem hagyni magunkat, még akkor sem, ha minden oda. Hallatni kell a hangunkat, s elvinni a hírt, hogy az egész világ megtudja, mit tettek a leigázottakkal.
Képek forrása:
A bejegyzésben készült fotók saját készítésűek.
