Sarah J. Maas egy olyan fiatal, feltörekvő író, akit nem nagyon lehet megkerülni, ha fantasy témában keresgél új olvasnivalót az ember. De tényleg. Egyre több és több helyen találkoztam a nevével, a könyveiről pedig szinte kivétel nélkül olyan ajánlókat lehet olvasni, hogy egy idő után úgy döntöttem, elég volt a menekülésből, inkább szembemegyek vele. Kíváncsivá tett, hogy miért rajonganak érte ennyien. Végül pedig az egyik kedves Moly ajánlása alapján a választásom a Tüskék és rózsák udvarára esett, azaz az ACOTAR (A Court of Thorns and Roses) sorozat első részére.

Valami oknál fogva nem tudok megbarátkozni a young adult, new adult könyvek borítójával. Tudom, hogy sokan imádják őket, engem viszont nem fog meg, sokkal inkább vagyok az egyszerűség híve, de most már legalább eljutottam egy olyan szintre, hogy igyekszem nem helyből elutasítani őket. Jól tudjuk, hogy a puding próbája az evés, ha pedig ezt az elvet követjük, akkor ezeknek a regényeknek a próbája az olvasás. A fentiek fényében talán érthető, hogy ez a történet (ismételten) kilépés volt a komfortzónámból, tapogatózás olyan újdonságok irányába, amit nem bántam meg.

A barátságunk Sarah-val azonban nem kezdődött a leggördülékenyebben. Eleinte kissé nehezen tudtam magam beleélni a világba, döccentek a leírások, a párbeszédek. Aztán körülbelül 30 százaléknál elkezdtem azt érezni, hogy hmm igen, végül is értem, miért szeretik ennyien, a vége pedig már gyorsan lecsúszott. Mintha nem csak én, de az írónő is ekkorra rázódott volna bele úgy, hogy nem kellett gondolkodnia a szavakon, mondatokon, a szereplői elkezdtek önálló életre kelni, és ettől a ponttól kezdve tudtam kényelmesen hátradőlve élvezni a könyvet.

– Nos, pokoli délutánod ellenére most is remekül nézel ki. 
Fújtam egyet. Eddigi életemben még egyetlen olyan nap sem akadt, amikor remekül néztem volna ki. 
– Azt hittem, a tündérek nem tudnak hazudni.

A történet egy olyan világban játszódik, ahol az emberek és a tündérek meg nem támadási szerződést kötöttek egymással, birodalmukat pedig fallal választották el. Nehezemre esett tündért olvasni. Folyton tündét fordított az agyam, és a leírásuk alapján az én fejemben a faltól északra élők mind elfek voltak, és pont. A tündérekhez csak kicsi, csilli-villi szárnyas bigyókat vagyok képes társítani, így könnyen lehet, hogy ez csupán az én defektem. A karaktereket tekintve jól el vagyunk látva (értem ez alatt, hogy van belőle jó néhány), egy női karakterrel a főszerepben, Feyre személyében, Feyre bár gyűlöli minden percét, de családja elszegényedését követően kenyérkereső szerepbe kényszerült. Első körben csak úgy tudtam őt elképzelni, mint Katniss Everdeent (Az éhezők viadala főszereplőjét), ahogy oson az erdőben, préda után kutatva, nyíllal a hátán. A könyv további részében szélesedik a karaktere, ami viszont nem azt jelenti, hogy száz százalékosan meg tudtam szeretni őt. Makacssága olykor már bosszantó méreteket ölt, ám úgy gondolom, hogy még így is elég jól viseli megváltozott élethelyzetét. A családja viszont kiállhatatlan, semmilyen összetartó erő nincs köztük, egy régen tett ígérettől eltekintve. Mintha mindenki utálna mindenkit, de persze azért mégis szeretik egymást. Ezt kicsit nehéz volt feldolgozni, még akkor is, ha jól tudom, hogy semmi sem csak fekete, vagy fehér. Ez a család viszont olyan szinten diszfunkcionális, hogy kerek szemekkel néztem a közös jeleneteiket, és konkrétan azért szurkoltam, hogy tévedjen be egy medve a házikójukba, és mészárolja le az összeset. Na jó, ez kicsit túlzás, de remélem értitek.

Elég hosszú ideig nem voltam (hivatalosan) tisztában azzal, hogy ez a könyv a Szépség és a Szörnyeteg átdolgozása. A hasonlóságot viszont hamar felfedeztem, és háborogtam is miatta egy sort, aztán ahogy utánaolvastam, és megtudtam, hogy pont ez volt a cél, akkor háborgó lelkem megnyugodott, ráncaim kisimultak, és újult erővel, egészen más perspektívából kezdtem élvezni a történetet.

A halandó világ nélkülem is működik, mintha soha nem is léteztem volna. Egy nyomorúságos, tovatűnt sóhaj voltam csak, amit mindenki elfelejtett.

A bonyodalmat a szemet-szemért elv váltja ki, mivel Freye ügyesen lenyilaz egy farkast, ennek folyományaként egy két lábon járó vadállat (szó szerint), azaz egy tündér elhurcolja az ismeretlenbe, és hosszú hosszú oldalakon keresztül egyszerűen nem történik semmi. A fogvatartója sokkal inkább a vendéglátó szerepében tetszeleg, és gyakorlatilag mindent elnéz neki, maximum egy-két ejnye-bejnye a büntetés. Kap egy szép szobát, ruhákat, bejárónőt, jó kajákat. Az egyedüli nehézsége, hogy nem láthatja a családját, akik amúgy is mindig utálatosan viselkedtek vele, és egy marék szárított lepke érzelmi színvonalán vannak. Nagyon igyekeztem a helyén kezelni a könyvet, mivel még korábban nem olvastam átdolgozást, néha nem is volt olyan egyszerű meglátni az értékeit a műfajon belül.

A bonyodalom kellős közepén újból színre lép Rhysand, aki (végre) roppant érdekes karakternek bizonyult a korábbi megjelenéseihez mérten. Nem egysíkú, nem mondhatom ki róla, hogy ő gonosz és pont, olykor felvillan a személyiségéből néhány megnyerő tulajdonság is. Épp ezért rögtön felkaptam a fejem, még ha nem is értek egyet teljes mértékben a módszereivel. (De most komolyan, van aki egyetért? Kérem jelentkezzen az illető, vendégem egy csokira, vagy egy ördögűzésre, igénytől függően)  Ha valaki, akkor ő biztosan nem finomkodik. A másik két tünde tündér szereplőt nem nagyon tudom értékelni. Lucien sokszor úgy viselkedik, mint egy ötéves, mindemellett azért vannak szimpatikus húzásai. Tamlinról pedig - ezért biztosan sokan megköveznek-, de egyszerűen egy jelző sem jut róla eszembe. Kicsit semmilyen. Tudom, hogy vannak tulajdonságai, de leginkább azt látjuk, hogy milyen vezető, nem pedig, hogy valójában milyen személyiség.

Az ember-tünde kapcsolatokat mindig furának tartottam, hiszen sokszáz éves szereplők szeretnek bele menthetetlenül tizenéves lányokba/fiúkba. Az számukra nem olyan, mintha egy csecsemőre néznének? Vagy ez csak nekem furcsa? Valószínűleg több időt töltöttek a körmük alóli kosz kipiszkálásával, mint amennyit újdonsült szerelmük élt. Ugyanígy vagyok a vámpír-ember párosokkal is egyébként. El tudok feledkezni róla egy-egy jó könyv olvasása közben, de amint lerakom mindig ott motoszkál a fejemben. Általában az lesz a gondolat vége, hogy úgy kezelem az ősöreg karaktert, mintha huszonéves, vagy harmincakárhány lenne. Tudom, hogy tagadok, de számomra csak így élvezhető.

– Ha okos vagy, akkor befogod a szádat, de a füledet nyitva tartod. Így jobban jársz, mintha fel van vágva a nyelved. És légy résen, mert még az érzékszerveid is becsaphatnak téged ezen a helyen.

A végkifejlet nekem hatalmas pozitívum volt, ami kárpótolt a korábban zajló tétlenségekért. Talán ez az egész regény legjobban megírt része, ezért is tudtam végül pozitív gondolatokkal becsukni a könyvet az utolsó oldal után. A főgonosz elleni küzdelem pörgős volt, kegyetlen volt, áldozatokkal járt, vérrel és könnyekkel, épp ahogy szeretem. Valószínűleg nálam kicsit fiatalabb korosztályt céloz meg, mindenesetre kellemes kikapcsolódást nyújtott, túl sokat nem kellett agyalni közben, egyszerűen csak sodródtam a történettel És van, amikor csupán ennyire van szükség a boldogsághoz. Sikerült elérnie, hogy kíváncsivá tegyen, így a második könyvet (Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara) még biztosan el fogom olvasni, sőt, az Üvegtrón sorozatba is szeretnék majd belekezdeni. 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra