A Mini-könyvklub 9 keretein belül krimi és thriller műfajban olvasunk könyveket négy hónapon keresztül (bővebb információt a következő linken találtok: Könyvsarok). Most a márciusi olvasmánnyal érkeztem, méghozzá B. A. Paris: Összeomlás című pszicho-thrillerével.
Ha önmagadban sem bízhatsz, kiben bízhatsz?
Azon az éjszakán kezdődött az erdőben.
Cass Anderson nem állt meg segíteni annak a nőnek az autóban, és az a nő immár halott.
Azóta néma telefonhívások teszik pokollá Cass életét, és biztos benne, hogy figyelik.
A bűntudat lassan felemészti, kezd mindent elfelejteni. Hogy bevette-e a gyógyszerét, hogy mi a háza biztonsági berendezésének a kódja, vagy hogy volt-e vér azon a késen a konyhában.
B. A. Paris, a „Zárt ajtók mögött” nagy sikerű szerzője újabb, meglepő fordulatokban bővelkedő pszichológiai thrillerét az olvasó garantáltan nem tudja majd letenni.
Első találkozásom az írónővel nem sikerült rosszul, ám valamiért mégis úgy érzem, hogy nem marad igazán emlékezetes. Biztos jártatok már ti is úgy, hogy annyira pörög a cselekmény, hogy képtelenek vagytok lerakni egy könyvet, de amint a végére értek, egyszeriben megtörik a varázs, felszáll a rózsaszín köd, és ahogy végiggondoljátok a dolgokat, egyre több hibát fedeztek fel a történetben. Valahogy így jártam most, de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején.
A borítót nem nagyon tudom hová tenni, szerintem ettől sokkal találóbbal, ütősebbel is elő lehetett volna rukkolni. Gyakorlatilag az írónő első könyvének enyhén módosított változata, próbálok belemagyarázni valamit, de nem igazán sikerül, szóval ha bárkinek van ötlete, hogy mit jelképez ez a kissé antik hatást keltő ajtógomb meg a kulcs, akkor legyen szíves megírni hozzászólásban, mert szeretnék megvilágosodni.
Egy esős éjszaka, egy nem túl bizalomgerjesztő erdei utacskán hazafelé autózva Cass (a főszereplőnk, aki nő) választás elé kerül. Egy parkoló autót vesz észre, a volán mögött egy zuhogó esőtől felismerhetetlen arcú nő ül. Az idő pocsék, ő meg fáradt, és dolgozik benne a félelem is, hiszen manapság annyi rosszat hallani. Mi van, ha kiszáll az autóból, és kirabolják, megerőszakolják, vagy ne adj Isten, akár meg is ölik. Így vár, eközben pedig a segíteni akarás és az önvédelem csatát vív a lelkében, végül úgy dönt, hogy folytatja útját a pihe-puha ágyikója felé, hiszen ha a másik sofőrnek segítségre lenne szüksége, épp elég időt adott ahhoz, hogy kiszálljon az autójából, és odasétáljon hozzá. Ez egy valós dilemma, ami bárkivel megtörténhet, és bizony én magam sem tudom megmondani, hogy mit tennék. Valószínűleg ott, abban a szituációban dönteném el, hogy odamenni vagy nem odamenni. Nem egyszerű a kérdés, és szinte hallom, ahogy felszisszen a két tábor:
- azonnal hord oda a segged, és kérdezd meg hogy segíthetsz-e szegény bajbajutott embertársadon
- húzzál már hazafelé, még a végén kilyuggatják a bőröd
Az eseményeket igazán elindító start pisztoly akkor dördül el, amikor kiderül, hogy az erdei ismeretlen nőt meggyilkolták. Cass mentális állapota pedig hirtelen romlani kezd. Elfelejt dolgokat, üldözési mániával küzd, és egyre nehezebben tesz különbséget a valóság, és képzetei között, a férje pedig egyre kevésbé tolerálja ezeket a dolgokat. Cass kezéből lassan, de biztosan csúszik ki a gyeplő, mellyel addigi életét igazgatta, és az őrület határára sodródik. Mindennapjai folyamatos rettegésben telnek, nem akar édesanyja sorsára jutni, aki az időskori elbutulás áldozatává vált.
Ez a könyv nagyon jó lehetett volna, de az igazi, nyers feszültséget hiányoltam a lapokról. Megjelenik ugyan a főszereplő belső vívódása, de mégsem férkőzött be zsigeri szintre, hogy úgy igazán átérezzem a történéseket. Kicsit talán túl forgatókönyvszerűre sikerült a regény, láttam pörögni a képeket, de mindez túl felszínes volt egy igazán jól megírt pszicho-thrillerhez képest. Félreértés ne essék, amíg olvastam nagyon élveztem, de nem hagyott maga után semmilyen érzést, nem gondolkodtatott el, nem borzongtam közben, egyszerűen minden csak úgy megtörtént, hogy aztán kurtán-furcsán véget érjen.
A továbbiakban spoileresen folytatom!
Az utolsó harmadban természetesen megkapjuk a válaszainkat, amelyek annyira nem megdöbbentőek, mint amennyire szerettem volna, hogy azok legyenek. Cass élete azért vált egy merő rémálommá, mert férje és legjobb barátnője (mellesleg szeretők), akit nővéreként szeret, manipulálták életének minden egyes pillanatát. Cass egy béna csodálatos véletlen folytán minderre rájön, és annyira simán göngyölíti fel az ügyet, hogy az már fáj. Semmi baki, semmi csavar a végére, zökkenőmentesen húzza rájuk a vizes lepedőt. Hiányoltam valami pluszt, egyszerűen csak túl könnyen ment az egész. Mindaddig csak vergődött, mint a partra vetett hal, ám utána ő maga lett Sherlock Holmes, és gyönyörűen a végére jár mindennek.
Egyébként meg, létezik olyan, hogy valakit ilyen szinten el tudnak különíteni a külvilágtól? Hogy olyan átkozottul szerencsés legyen ez a két szemétláda, hogy senki, semmilyen szituációban nem szólja el magát a környezetükből, ami lebuktatná őket? Hiszen Cass millió meg egy emberrel találkozik, akik lebuktathatnák a férjét és a barátnőjét.
Az üzenetek (roppant bugyután voltak megfogalmazva), amiket egymással váltottak azt sugallják, hogy a Cass ellen irányuló összeesküvésük 90 százaléka teljesen spontán volt, mégis mindig, minden tökéletesen sikerült. Ilyen nincs. Valami gebasznak be kellett volna ütnie egy ponton, ám ők olyan szerencse sorozatot tudhatnak magukénak (egészen a könyv háromnegyedéig), mintha lelegeltek volna egy komplett négylevelű lóhere mezőt (ha így van, szeretném tudni, hol lehet ilyen lelőhelyet találni).
Nem állítom, hogy Cass megérdemelte, ami történt vele, de tagadhatatlan ,hogy sorozatosan idiótán viselkedett. Nem néz szembe a problémákkal, hanem csinál egy hátraarcot, miközben a fejére húz egy vászonzsákot, hogy véletlenül se tudjon jó irányba haladni. Nem létezik, hogy nem kezd el magának jegyzeteket írni a megbeszélt időpontokról, tennivalókról úgy, hogy azok a telefonjában legyenek, vagy egy olyan noteszben például, amit mindig magánál tart. Szerintem sokkal jobb lett volna, ha ilyen módon döbben rá arra, hogy csúnyán átvágták a palánkon, méghozzá éppen azok, akiket a világon a legjobban szeretett.
A regény tipikus esete annak, amikor a stílus nagyon tetszik, a fejezetek csak úgy olvastatják magukat, a történet viszont túl sok ponton sántít ahhoz, hogy igazán remekre sikerüljön. Szeretnék rendelni háromszor ennyi logikát, hasonló köntösben, és akkor jóban leszünk!
Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra
