Az utóbbi időben csúnyán elhanyagoltam a TOP 5 szerdás bejegyzéseket. A májusi hónap viszont különleges, hiszen nem az eredeti téma meghatározója által felállított tematika szerint fogunk haladni, hanem a moly-on megszavazottak alapján.
A mai bejegyzés a madarak és fák napja alkalmából, azokról a könyvekről szól, amelyekért kár volt fákat kivágni. Mivel az alább látható könyvek sokak kedvencei lehetnek, én nem fogalmaznék ilyen erősen. Maradjunk annyiban, hogy csak a tisztesség kedvéért olvastam őket végig. Nem szándékom megbántani senkit a cikk tartalmával, így aki érzékeny az ilyesmire, az kérem, ne olvasson tovább, szubjektív vélemény következik.
Nem hiszem, hogy túl nagy meglepetést okozok azzal, hogy E.L.James könyvét beválogatom, ugyanis A szürke ötven árnyalatát az olvasók vagy imádják, vagy gyűlölik. Mivel épp ezen a héten bukkan fel a beválogatásban, így nem kell sokat agyalni rajta, hogy vajon melyik tábort erősítem.
Kérdezhetnétek, hogy ha ennyire ellene vagyok, miért olvastam egyáltalán végig. Azt hiszem vártam a csodát. Hogy megpillantom benne azt a momentumot, ami miatt szeretik az emberek ezt a regényt. Jelentem a megvilágosodás pillanata azóta sem ért el, pedig évekkel ezelőtt vettem kézbe a kötetet.
Sajnos számomra sem a téma, sem a nyelvezet (a fordítás) nem volt élvezhető, és azóta is kutatom a titkot, hogy mi fogta meg az embereket benne.
Paulo Coelho-hoz még 2011-ben volt "szerencsém", a találkozásunk olyan fantasztikusra sikeredett, hogy azóta is gigantikus ívben kerülöm a mester összes könyvét.
Mostanra az agyam kitörölte a teljes cselekményt, egy betűre sem emlékszem belőle, csak az érzés van meg, hogy nagyon megkínlódtam, mire a végére értem. A nagy életigazságok nekem egyszerűen nem tudtak közel férkőzni a szívemhez, így Az alkimista csupán arra volt jó, hogy tudjam, nem én vagyok a célcsoport.
Különösen megdöbbent, hogy szerepel a Nagy Könyv 100-as listáján. No, de ízlések és pofonok. Biztos vagyok benne, hogy vannak, akiknek ez a könyv sok örömet okozott.
Kate Van Dyke számomra a szóismétlések királynője marad. A mű címéül szolgáló Csontgolyó annyiszor szerepel a könyvben, hogy a végére már teljesen értelmét vesztette. Próbáljátok ki! Ismételgessétek azt, hogy: bálna. Mondjuk, mondjátok el körülbelül hússzor egymás után.... Ugye, hogy most már csak összehányt betűk láncolata?
Ez a krimi egy egészen különös dimenzióban volt szórakoztató.Volt egy rakat jelenet, melyeken nagyon jókat tudtam nevetni. A probléma csupán az, hogy nem humoros könyvnek íródott.
Biztos vagyok benne, hogy sokan felszisszentek annak láttán, hogy a Narnia sorozat egyik nyitó darabja, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény is bekerült a válogatásba. Annyira akartam szeretni, és mégsem sikerült.
Először is. Nagyon idegesítő dolognak tartom. Amikor valaki tőmondatokban ír. Bosszantó. Fárasztó. Nekem kevés.
A könyv nagyon kis rövid, egy délután alatt a végére értem, de ennyi pozitívum maradt meg belőle. Szintén 2011-ben olvastam, úgy tűnik kísérletezős kedvemben voltam akkoriban, ám C.S.Lewist azóta sem vettem kézbe.
Salinger Zabhegyezője a mai napig fáj. Fáj, mert biztos voltam abban, hogy imádni fogom, és fáj, mert tudom, hogy soha többé nem fogom kézbe venni.
Főleg mióta átkeresztelték Rozsban a fogó-ra, és ez az új cím valamiért nagyon taszít.
Pedig ez a borító is remek, itt balra. A fülszöveg pedig még mindig nagyon tetszik. Bárcsak szerethetném!
Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra
