Már hónapokkal a magyar megjelenés előtt kinéztem magamnak Naomi Alderman: A hatalom című disztopikus regényét. Emma Watson és Barack Obama is ajánlja, erre meg azért már csak felkapom a fejem. Egyébként meg a piros borítók mindig megragadják a tekintetet, az enyémet legalább is mindenképpen. Mostanában valahogy úgy alakult, hogy legalább 7-8 ilyen könyv került a birtokomba. Időközben fordítottam egy interjút is az írónővel, hogy megtudjak egy-két dolgot a könyv írásának körülményeiről. Ez egyébként ki is került a blogra, és ITT olvashatjátok.

Kiadó: XXI. Század

Megjelenés éve: 2018

Eredeti cím: The power

Eredeti megjelenés éve: 2018

Oldalszám: 384

Műfaj: disztopia, feminizmus

Moly adatlap: https://moly.hu/konyvek/naomi-alderman-a-hatalom

Jókora volt a felhajtás a regény körül, megkapta a feminista jelzőt is, így nem csoda, hogy csak úgy topogtak az emberek a XXI. század kiadó ajtaja előtt, csak kaparinthassák már végre meg ezt a disztopikus történetet. És akkor végre eljött a Könyvfesztivál, az én első utam pedig a könyves standok között lavírozva, célirányosan A hatalomhoz vezetett.

Szinte azonnal fel is „boncoltam”: leszedtem a védőborítót, átpörgettem a lapokat, körbeforgattam az ajándék csokit (ami azért elég menő, főleg, hogy kibírtam, hogy ne egyem meg), plusz megnézegettem a hozzá illő szuper könyvjelzőt is. Kicsit mintha karácsony lett volna, annyi minden járt a könyvhöz, a kiadáshoz passzoló könyvjelzőt simán bevezettetném, mert nekem nagy pluszt jelent. Ritkán látni ennyire igényes kiadást, imádom a védőborító tapintását, ami igazán papírszerű (hangozzon ez bármilyen hülyén is), a kemény borító enyhén vászonszerű hatást nyújt, ami a régi könyvekre hajaz, a lapok pedig enyhén sárgásak, mattok, ami külön szerelem. A belső oldalak piros alapon fehér villámos mintája hiába juttatja egyből Flasht az eszembe, a szuperhősös bagázsból, nagyon hangulatos, és abszolút illik a történet hangulatához.  Ha nem lenne teljesen egyértelmű, az összkép nálam ötből minimum huszonöt csillag. De a szememet mindig sokkal könnyebb megvenni, mint a lelkesedésemet egy-egy történet iránt.

Naomi Alderman nem kisebb mentort tudhatott magáénak regénye írása közben, mint a ma oly népszerű, Margaret Atwood-ot. Azért ez nem kis szó, gondolom egy rakat olvasóra tett szert ezen okból kifolyólag. Rám is hatással volt, hiszen A szolgálólány meséjét mind könyvben, mind a Hulu által legyártott sorozatban imádom. Egy hatalmas hátulütője viszont volt a dolognak: elvárások. Méghozzá akkorák, mint egy húszemeletes lakóház. A kérdés pedig az volt, hogy összeomlik-e ez egy tollpihe súlyától, vagy feljutok a legtetejére, hogy élvezzem a kilátást.

Vásárlás után épp ezért nem is halogattam túl sokáig az olvasást. Féltem tőle, ugyanakkor annyira meg akartam ismerni végre a regényt, hogy boldogan vetettem bele magam. Ám az első közösen töltött pár óra kicsit nehézkesebben zötyögött, mint amire számítottam. A felénél azonban beindultak az események, és én is megbocsátottam kicsit a kezdeti nehézségeket. No, de miről is szól a könyv, mi a központi témája?

A nők szinte az összes kultúrában a gyengébbik nem szerepét öltik magukra, a társadalom pedig ennek megfelelően rendezkedik be. Mindannyian ismerjük a mondást: „Minden erős férfi mögött áll egy nő.” Kérdezem én, miért mögötte áll? Miét nem mellette? A hatalom a civilizáltnak vélt társadalmakban kizárólagosan a férfiak kezében összpontosul mind a mai napig, és néhány kivételtől eltekintve ők irányítják a világot. De mi is a hatalom, amit az erősebbik nem a magáénak tud? És mi az ok, hogy ez annyira természetesen az ő ölükbe hullott? A legkézenfekvőbb magyarázat a fizikális fölény. Nehéz vitába szállni azzal, hogy a férfiak erőnléte, izmaik kialakulása jóval fejlettebb, mint a nőké, épp ezért könnyedén kordában tudták tartani – már a civilizációk kialakulásának kezdetén is – a női nemet, akik feladatai így a fajfenntartásra, gyűjtögetésre, főzésre, később pedig az otthon rendben tartására korlátozódtak.

Ám mi történik akkor, ha ez az erőegyensúly felbillen, és a mérleg két nyelve az egyensúlyi állapotban sem pihen meg, hanem tovább tolódik a nők javára, azaz ők válnak az erősebbik nemmé? Az alapkoncepció, hogy egy régóta szunnyadó képesség kezd el kinyílni a tinédzser lányokban, később pedig ráébrednek, hogy képesek felébreszteni ezt az erőt az idősebb nőknél is. A lányok napja után képesek lesznek uralni az elektromosságot, mely okozhat gyönyört, de pusztító halált is használója kénye-kedve szerint. Nagyon érdekes, és becsülendő az írónőtől, ahogy nem egy idillikus világba kalauzol bennünket, ahol férfiak és nők egymás mellett éldegélnek boldogan, újonnan jött erejükkel színesítve meg a mindennapokat.

A totális realitások talaján mozogva az ideálistól jókora mértékben térünk el. Újonnan jött hatalmuk gyilkos tudatában a nők nem elégednek meg az egyenlőséggel. Az örökös elnyomás visszaüt, a testi-lelki bántalmazások bosszúért kiáltanak, az pedig, hogy hol a határ az igazságszolgáltatás és az elnyomás között, egyre nehezebb megmondani. A férfiak nyüszítve húzódnak a sarokba az új hatalom elől, a törvények pedig olyan elnyomást hoznak, amik már csak kis jóindulattal nevezhetőek diktatórikusnak. A férfiak sokkal inkább egy alantas, szolgai sorba süllyednek a nők irányítása alatt, amivel persze hosszú távon nem elégednek meg.

A regény témája nagyon közel áll hozzám, ennek ellenére az első felében megijedtem, mert nem igazán tetszett. Úgy éreztem, túl sok helyen vagyok jelen ahhoz, hogy igazán megszeressem a karaktereket. Többet szerettem volna tudni róluk, jobban megismerni őket. Szerencsére akadt néhány férfi karakter is, akik közül nem mind volt az ördögtől való. Közülük is leginkább egy központi karakter volt, aki mindig a dolgok sűrűjében kóricált, és egész szerethető karakter volt, ahogy megpróbálta kiaknázni az elé kerülő lehetőségeket, úgy, hogy közben nem fél kockára tenni testi épségét sem. 

A második felére már megbarátkoztam a stílussal, a szereplőkkel, de ami igazán ütött, az a mondanivaló és a végkifejlet. Érdekes, hogy most néhány héttel a könyv olvasása után olyan gondolatok forognak a fejemben, amikről nem is gondoltam, hogy elindította őket. Mostanra értek be és bizony mindegyike súlyos, magam is megdöbbenek az intenzitásukon. Egyrészt igenis szükség van arra, hogy elismerjék a nők munkáját, munkásságát (például a fizetések egyenlősége, női írók, politikusok és a többi értékelése), ugyanakkor ne essünk át a ló túloldalára, és kedvezzünk csak azért valakinek, mert történetesen női testbe született. Az egyensúlyt megtalálni igazi kötéltánc, és sajnos a könyv által festett jövőkép egy igen csúnya pofára esést tár elénk. A hirtelen jött hatalom könnyen megrészegít, és fenntartani egy egészséges társadalmi berendezkedést hatalmas munka, amin keményen dolgozni kell.

Szükség a váltott szemszögre, hiszen különböző korú, társadalmi helyzetű nők életébe nyerhetünk betekintést, és arra, hogyan változnak meg ők maguk a kezükbe került hatalom hatására. Mert kár lenne rózsaszín szemüvegen át vizsgálni a dolgokat: megváltoztak, és a legtöbben nem a jó irányba. Ugyanakkor nekem mégis sok volt a szereplők mennyisége, akik között váltogattunk. A keretes szerkezet és az illusztrációk viszont zseniális húzás volt Naomi Alderman részéről. Ezzel ad egy olyan extra töltetet (háhh’) a regénynek, amivel még nagyobbat üt. Megrázó élmény (ezzel befejeztem), amikor az ember ráébred ezeknek a jelentőségére, még akkor is, ha hamar rá lehet jönni, milyen célt szolgálnak.

Az igazi mondanivaló pedig – mint oly sokszor –, a sorok mögött/között van. Vajon képesek lennénk uralni egy ilyen képességet? Tudnánk, hogy hol a határ? Fordulnánk-e új istenekhez, és hogy bánnánk a gyengébbé, esetlenebbé vált férfiakkal? Érdemes elgondolkozni ezeken.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra