Egyre inkább nagy vihart kavar a jelenlegi kötelező olvasmányok listája. Szakemberek, bloggerek, újságírók garmadája agyal azon, hogyan lehetne megreformálni anélkül, hogy a magyar szépirodalmat teljesen eltávolítanák a porondról. Nem óhajtok belemászni ebbe a témába, de azzal csak egyet tudok érteni, hogy példának okáért az Egri csillagok végigolvasása egy átlagos hatodik osztályos gyermek számára kész kínszenvedés.

Nekem az olvasástól ugyan nem vette el a kedvem, de Gárdonyitól igen, épp ezért nem túl távoli múltban még két dolog jutott eszembe az íróról:
Ad 1 Unalmas
Ad 2 Fujj

Ez így ment egészen addig, amíg húsz éves koromban, édesanyám ajánlására a kezembe nem vettem A láthatatlan embert. Nem állítom, hogy a véleményem egy csapásra megváltozott az íróval szemben, hiszen még mindig ötven-ötven százalékos volt a tetszési rátám, de elkezdte bontogatni azt a bizonyos falat, ami mögé elrejtőztem előle, s a magyar szépirodalom elől. Azóta már több könyvét is olvastam, és fantasztikus mesélőnek tartom, aki nem mellesleg hihetetlenül okosan tud szórakoztatni. A Zétáról, a görög rabszolgáról szóló történetet most olvastam ötödjére, így bátran kijelenthetem, hogy az egyik kedvenc szépirodalmi kötetemről fog szólni ez a bejegyzés.

Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

A regény az V. századba repít minket, a Hun Birodalom virágzásának idejébe, amikor Attila vasmarokkal tartotta Isten kardját, végigszántva azzal a világon. Gárdonyi stílusa könnyed, és gördülékeny, a lapok pedig gyorsan fogynak. A főszereplőnk Zéta, a görög rabszolga, kit Priszkosz rétor vesz maga mellé, tudást csepegtetve belé emel fel, megnyitva elméjét a világra, s a tudományokra. Felszabadulását követően sem hagyja ott mesterét, hiszen sokkal tartozik neki, így szabad emberként is tovább szolgálja őt.

Mikor Priszkosz a hunokhoz indul követségbe, saját akaratából tart vele, bár tudja, hogy nem veszélytelen útra vállalkoznak. A hunokat barbár, műveletlen népnek tartja, kik a kultúra, s az értelmes emberi faj pusztulását jelképezik számára. Attilához tartva igyekszik elsajátítani különleges nyelvüket, aminek később jó hasznát veszi majd. Ám hiába barbár, s bárdolatlan népség, ahogy megpillantja Emőkét, a gyönyörű hun leányt, az eszével talán még nem, de a szívével már tudja, hogy örökre elveszett.

Szeretem, hogy Gárdonyi alkotása több szinten is élvezhető. A fő csapásvonal önmagában is fantasztikus történelemlecke, mellyel bebarangolhatjuk Tisza környékét, hadba indulhatunk a Római Birodalom ellen, megismerkedhetünk a hun harcászattal, társadalmi berendezkedésükkel, s az akkori élet nehézségeivel, örömeivel is. Ugyanakkor nem merül ki ennyiben, hiszen végig olyan magvas gondolatokat tartalmaz, hogy többszöri olvasás során mindig újra és újra felfedezek benne valamit, gyakorlatilag az egész könyv idézhető, a stílusa pedig utánozhatatlan.

Zéta figurája tipikus esete annak, amikor józan ésszel jól tudja az ember, hogy mit kellene tenni, ám a szíve nem hagyja azt, és megbéklyózza az elmét. Saját magát veti rabláncra egy olyan lányért, akihez nem is szólhatna, hiszen Emőke főrangú, s így Zéta már egyetlen, a lányon időző pillantásával, vagy hozzá intézett szavával is az életével játszik. Gárdonyi életművében visszatérő alak az ilyen-olyan formában reménytelen szerelmes ifjú, aki a tiltott szerelem plátói csapdájába esik. Hiába a romantikus szál, a regény nem megy át szerelmi történetbe, nagyon jól meg tud maradni a történelmi regény zsánerben.

– Zéta, mi szomorúbb a halálnál?
Csak bámultam. Mit is szólhassak az ilyen kérdésre? Ő maga felelt. A fejét ingatva bámult maga elé:
– Az élet.

Ráadásul nem is akárhogyan. A csatajelenetek lenyűgözőek, nagyon látványosan vannak megírva, én egy percig sem untam őket. Úgy elevenednek meg a szemünk előtt a hatalmas seregek, hogy érezhető közelségbe kerül a bőr, az izzadság és a lovak szagának elegye. Szinte látjuk magunk előtt, ahogy egy gyorslábú pej paripán ülünk, s vágtatunk, mint a szél. Ahogy pedig Attila színre lép, s csatába vezeti a népét, az olvasóban akaratlanul is megmozdul valami, s úgy érzi, hogy simán Isten ostora kezébe adná az életét. A hun fejedelem marcona külseje, puritánsága, és igazságossága egy olyan vezéregyéniséget tár elénk, akire bármelyik nemzet méltán büszke lenne, ellenfelei pedig félnék a nevét. Főemberei csodálattal vegyes tisztelettel csüngnek rajta, s bármilyen pokoli csatába követnék. Hisznek abban, hogy a hunok istene állította népük élére, és az ő irányításával a talpuk alá hajthatják az egész világot. 

Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jóérzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.

Gárdonyi gyönyörűen fogalmazza meg az emberi értelem kritikáját is. Felismeri, hogy a lexikális tudás csak egy pontja annak, ami megkülönbözteti az embert az állattól. Egy adatok, tények ismeretével felszerelkezett ember nem törvényszerűen értelmes is. Ehhez szükséges még egy összetevő, ami nem más, mint az érzelmi intelligencia, mely fogalom a regény elkészültekor még nem volt ismert (az 1920-as években fogalmazta meg először E. L. Thorndike társas intelligencia néven), mégis érezhetően hasonló az ő elmélete is, melynek Zéta, mint a kulturált ember mintapéldánya a szócsöve.

A címbéli láthatatlan ember lehet akár maga Gárdonyi, aki Zétán keresztül szól az olvasóhoz. Magánya miatt sokan támadták, s különcnek tartották, ám nem ismerték. Egy másik lehetséges magyarázat, hogy az író azt szeretné velünk megértetni, hogy egyszerűen nincs olyan, hogy valakit tökéletesen ismerünk. Vannak, és lesznek olyan szituációk, amikben rejtve marad előttünk a másik. Akaratlanul is van egy álarc, amit viselünk, legyen az egy mosoly, vagy akár egy olyan elutasítás, ami mögé elbújhatunk, megvédve ezzel önmagunkat. Nem vehetjük készpénznek soha azt, hogy tudjuk mi jár a másik fejében. Hogyan is tudhatnánk, hiszen sokszor még ő maga sem biztos abban, hogy mit fog cselekedni.

Gárdonyi Géza olyan író, aki nem szájbarágósan tanít, hanem ránk bízza, hogy a szórakozás mellett mit vagyunk hajlandóak észrevenni, Minden életszakaszban mást üzen a könyv, más és más dolgokra figyelünk fel. A láthatatlan ember pedig sok mindenre megtaníthat minket, ha hagyjuk. 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra