Ülj le mellém

Nem a te hibád, az enyém - avagy azt olvasd, ami jól esik!

2020. április 19. - farmosidora

Biztos előfordult már veled is, hogy az eszeddel tudtad, a könyv, amit olvasol csodás és fantasztikus és tényleg csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni, de egyszerűen nem esik jól. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: lerakja vagy végigszenvedi. 

Évekkel ezelőtt vettem fel azt a szokást, hogy több könyvet olvasok egyszerre. Ezzel elég jól tudom kezelni azt, ha valami nem csúszik jól, mert egyszerűen felveszem a másikat. Általában egy regényt, egy szakkönyvet és egy novelláskötetet tartok kéznél, de néha nem átallok belefogni egy negyedikbe sem.

A mai nap mottója:
Azt olvasd, ami jól esik!

 

read-3644847_1920.jpg

Amiatt, hogy több vasat tartok a tűzben, már nem érzem magam rosszul, ha félreteszek egy olvasmányt pár napra. Mert mi is történik? Megsimizem, közlöm vele, hogy nagyon érdekes, nagyon tetszik meg minden, de valahogy most nincs meg a szikra, és tartsunk egy kis szünetet, mert egy hangyányit elfáradtam. A könyv pedig csendben meglapul az asztalon és várja, hogy visszatérjek hozzá. Mert a könyv már csak ilyen. Hűséges és egyáltalán nem sértődős. 

Ez még mindig jobb annál, mintha csak azért is leerőszakolnám a torkomon a maradék akárhány száz oldalt, mert makacsságból vagy dacból nem vagyok hajlandó lerakni egy kicsit. Főleg, ha nem negyven-ötven hátralévő oldalról van szó, hanem mondjuk kétszázról. Hiába lehetne fantasztikusan jó, nem fogom élvezni. Nyűg lesz, púp  lesz a hátamon, aminek olyan jó lenne, ha már vége lenne. Ha azt veszem észre magamon, hogy önmagamat is becsapva próbálok komplett bekezdéseket átugrálni, azonnal leteszem. Hát milyen élményt hagyna ez maga után? Egy olvasnivaló sem érdemli ezt.

De vajon miért tölt el ilyen rossz érzéssel, ha félbehagyunk egy könyvet még akkor is, ha nem örökre? Őszintén? Csak találgatni tudok: Úgy érezzük, hogy kötelesek vagyok végigolvasni, ha már elkezdtük. Megrendül a kitartásunkba vetett hit. Sokba került. Ha már ennyi időt belefeccöltünk, akkor igazán nem rakhatjuk le. Netalán úgy érezzük, hogy ezt a könyvet kötelező lenne szeretni, mert valamely könyves közösség imádta. 

Igyekszem nem hallgatni ezekre a hangokra, inkább azt figyelem, vágyok-e arra, hogy az olvasnivalóm után nyúljak. Magam részéről, ha túljutok az első harminc-negyven oldalon, akkor nagyon ritkán teszek félre valamit végérvényesen. Ennyi idő alatt, többnyire el tudom dönteni, nekem szól-e, jó-e, ha most olvasom. Van, hogy érzem, ez egy kiemelkedően jó könyv, de a mostani hangulatomban, élethelyzetemben, időjárásban nem esik jól. Általában tényleg csak pár napra rakok le valamit, hogy közbeiktassak egy másikat.

Aki könyvet olvas, maga idézi fel a látványt, maga teremti meg a hangokat, maga alkotja meg a mozdulatokat, az arcvonásokat, az érzelmeket. Maga alkot meg mindent, ami több a puszta szónál. És aki a legcsekélyebb örömét leli az alkotásban, annak olyasvalamit nyújt a könyv, amit a televízió soha.
És ha tízezer ember olvassa is egy időben ugyanazt a könyvet, mindegyikük saját látványát idézi fel, saját hangjait, mozdulatait, arcvonásait, érzelmeit teremti meg. Nem egy könyv lesz az, hanem tízezer. Nemcsak a szerző alkotása lesz, hanem a szerző és minden egyes olvasó együttműködésének gyümölcse.

Isaac Asimov

 

Leghosszabb időre Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről című könyvét tettem félre. Fél évre! Durva lelki fájdalmakat okozott ez a regény, egy ponton túl képtelen voltam tovább olvasni, de tudtam, hogy még nem végeztünk egymással. Végül befejeztem, nem bántam meg, de azt hiszem hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy újra akarjam olvasni. Mert azt hiszem érdemes lenne újra elővenni.

Nagyjából egy hete olvasom a science fiction egy zseinális darabját, Cixin Liu kínai szerzőtől, A halál végét. A háromtest-trilógia befejező kötete amellett, hogy nem egy apró darabja a tudományos fantasztikum irodalmának, bizonyos pontjain a nyelvezete sem a legegyszerűbb. Viszont véleményen szerint az elmúlt évek egyik legeredetibb és legélvezhetőbb regénye a műfajban. Pár napja azt vettem észre, hogy miközben a kezemben a könyv, a Facebookot görgetem. Alaposan meg is szidtam magam érte. Töméntelen időm van, hogy ezt a nem épp könnyű könyvet elolvassam. Érzem is, hogy van kedvem elmerülni egy másik világban, érdekel is, hova lyukadunk majd ki, és mégis csak a lábamon pihentetem tíz perce anélkül, hogy egy oldalt is haladtam volna. Közben lassan, de biztosan ínhüvelygyulladás kapok attól, hogy bal kézzel rátartok, ne csukódjon be.

Így hát letettem Cixin Liut pihenni és megtartottam az ilyenkor szokásos könyvespolc-csárdást. Ismeritek a mozdulatsort, ugye? Megálltam a polc előtt, tipegtem jobbra, tipegtem balra. Levettem ezt-azt. Sárga borító, kék borító. Kétszáz oldal, ötszáz oldal. Visszaraktam. Végigsimítottam két másik kötet gerincén. Beleolvastam fülszövegekbe, meg hatvankettedik oldalakba. Aztán leemeltem egy Gárdonyit (Leánynézőben/Julcsa kútja), ha már úgy is az a tervem, hogy minden hónapban olvasok tőle valamit. Elolvastam pikk-pakk. Aztán még egyet (Fehér Anna). Megnyugodott a lelkem. És most úgy érzem, készen állok arra, hogy újra fejest ugorjak ebbe a nyolcszáz oldalas monstrumba.  

Ha megfogadtok egy tanácsot, soha ne erőltessetek egy könyvet. Meglopjátok saját magatokat. Egy olyan élményt veszíthettek el, amit soha nem tudtok újraélni. 

 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon, vagy Instagramon, de felveheted velem a kapcsolatot e-mailben is, a következő címen: dora.farmosi@gmail.com

A bejegyzés trackback címe:

https://csakegypercre.blog.hu/api/trackback/id/tr4715621154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása