Az Egymás szemében blogprojekt februárban vette kezdetét, melynek keretein belül nyolc bloggerrel összefogva (a résztvevők blogjai elérhetőek a bejegyzés alján) körbeajánlásos rendszerrel olvasunk egymás kedvencei közül, kipróbálva magunkat olyan műfajokban is, amit magunktól nem biztos, hogy kézbe vennénk. Ebben a hónapban mindenki a kedvenc íróját ajánlotta. Az én választásom a Niitaa (Niitaabell világa) által javasolt Jodi Picoult-ra esett, hiszen régóta kacérkodom a gondolattal, hogy olvasok tőle valamit, végül pedig A nővérem húgát választottam.

Évekkel ezelőtt láttam a filmadaptációt, így nagyjából tudtam mire vállalkozom, és az is megfordult a fejemben, hogy enyhén mazochista hajlamok törnek elő belőlem. Ha azt mondom, hogy ez nem egy vidám könyv, azzal a negyedét sem árulom el az igazságnak. Annyi gondolatot vet fel, hogy nem nagyon van kedvem egyelőre új könyv után nyúlni. Durva határokat feszeget, olyan oldalról mutatja be egy gyermek betegségét, és annak minden velejáróját, ami felett az ember legszívesebben elsiklana, mert nem akarja meglátni, hogy ez megtörténhet.

Nem azért szeret az ember valakit, mert az tökéletes – mondja. – Annak ellenére szereti, hogy nem az.

Az írónő a cselekményt nem csak több szemszögből, de több idősíkban is meséli, így párhuzamosan megismerhetjük Kate betegségének kezdeti és kései szakaszait is. A család minden tagjának bőrébe belebújhatunk, még akkor is, ha olykor igen szűkösnek érezzük az akaratlan kabátot, és leginkább csak szabadulnánk belőle. Érezhetően nem egy boldog, kiegyensúlyozott família (hogy is lehetne az?), és bár ezt ők maguk is tudják, igyekeznek szemet hunyni felette, mert ebben igazán jók. Ha nem beszélnek Kate betegségéről, akkor reményeik szerint velük marad örökre. Ha nem gondolnak arra, hogy Jesse (a legidősebb testvér) vajon mit művel különálló kis lakrészében, akkor biztosan csak pasziánszt rak ki, piálás és drogozás helyett. Ha nem beszélnek arról, hogy kihasználják Annát, akkor nem is olyan nagy önfeláldozás, hogy életben tartja a nővérét. A családtagok imádják egymást, mégis árkot vájt közéjük a betegség, és életük jó nagy részében nyomorultul érzik magukat. 

Azt hiszem, hogy azok, akik nem éltek át hasonlót egy beteg családtaggal, csak félig meddig érzik ennek a történetnek a súlyát, és biztos vagyok benne, hogy még úgy is nagyot üt. Amikor ember kénytelen ölbe tett kézzel végignézni, ahogy egy szerette már csak árnyéka önmagának, akkor kapva kapna bármilyen lehetőségen, amivel életben tarthatná, még akkor is, ha tudja, ez nem feltétlenül helyes, vagy etikus. Az írónő épp ezt a kérdést tárja elénk: meddig mehetünk el, az egészséges gyermekünk kárára? Először még csak köldökvért kell adnia, aztán vért, aztán szerveket, végül teljesen megsemmisül, kisemmizik, és már ő is csupán egy porhüvely, aki önkiszolgáló pultként üzemel. Ez nyilván nem lehet helyes döntés. De az helyes, hogy csak úgy, minden harc nélkül hagyjuk meghalni szeretett gyermekünket?

Talán nem is attól vagyunk azok, akik vagyunk, hogy mit teszünk nap mint nap; ennél sokkal többet számít, hogy mire vagyunk képesek akkor, amikor senki sem számít rá. 

A morális dilemma viszont egy még korábbi időpillanatban kezdődik. Vállalhatunk-e, szabad-e azért a világra hozni egy gyermeket, hogy későbbi élete során donorként létezzen? Mert ki dönti el, hogy mikor elég az adományozás? Vállaljuk-e mindazt a kockázatot, ami ezzel jár? Tudunk-e ugyanúgy szeretni egy ilyen gyermeket?  Vagy talán még jobban szeretjük mindazért, amit akarattal, vagy akaratlanul tesz?

A könyv erőssége az, hogy nem mondja el, nem határozza meg száz százalékosan a válaszokat, nem tudjuk meg, hogy az írónő mit tart helyesnek. Megkapjuk az érveket mindkét oldalról, de nincs kimondva, hogy ezt kellene tenni, így meghagyja nekünk a döntés szabadságát. Már ha képesek vagyunk rá. 

A történet egy pillanatra sem ül le, nincs üresjárat, csak kapkodjuk a fejünket. Megértjük, hogy ki, hogy vált azzá, ami. Megértjük, hogy a Kate leukémiája milyen erős hatással volt a másik két testvér életére is. Jesse talán sosem ment volna tévútra, ha a szülők jobban tudnak rá is koncentrálni, de amikor azt érzi, hogy róla már mindenki lemondott, kénytelen drasztikus eszközökhöz folyamodni, hogy felhívja magára a figyelmet. Anna korához képest túlérett, ugyanakkor mégiscsak egy 13 éves kislány, aki ahelyett, hogy táborokba, barátnőkhöz járna, minden pillanatát otthon tölti, mert nem tudni, hogy mikor lesz szükség rá, a testére, mindarra, amit adhat. A szülők karaktere kicsit ementáli, többet vártam volna tőlük, ehelyett hatalmas lyukak éktelenkednek a személyiségükben. Elhiszem, hogy ők maguk sem tudták mi a helyes döntés, de úgy viselkednek, mint akik meg sem hallják legkisebb lányukat, márpedig ő épp úgy a gyermekük attól, hogy nem haldoklik. Figyeljünk már egymásra emberek! Legtöbbször pont azoknak a szavaknak van a legnagyobb súlya, amiket nem mondunk ki, csak ott lebegnek a levegőben, mégis mindenki tisztában van velük.

Mellékszereplői szinte főszereplői minőségben vannak jelen, Cambell Alexander, az ügyvéd érdekes figura, aki szarkasztikus karakterével üde színfolt a könyvben, és a megmosolyogtató részek jókora hányadát neki köszönhetjük. Az ő érzelmi szálát ellenben teljesen feleslegesnek éreztem, nélküle jobb lett volna, túl sok mindent akart Jodi Picoult belegyömöszölni ebbe a regénybe, és a kevesebb néha több.

Összességében egy nagyon erős könyv, ami rengeteg kérdést vet fel, olyanokat méghozzá, melyekre nincs jó válasz. A végkifejletért pedig dühös vagyok, és szívesen megkérdezném az írónőtől, hogy ezt most így miért kellett? 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra