Mikor kézbe vettem A hosszú menetelés-t még csak sejtettem, ám a könyv felénél már egészen bizonyosság vált bennem az az érzés, hogy Stephen King egy marék molylepkéről is tud úgy írni háromszáz oldalon keresztül, hogy élvezzem, és ne tudjam lerakni a könyvet. Sőt, az utolsó oldal után érezzem azt, hogy még akarok ebből a történetből, az nem lehet hogy vége van!

1979-es megjelenésével az író első művei közé tartozik, melyet Richard Bachman álnéven adott ki, magyarul pedig 2015-ben jelent meg első ízben.

A ma oly kedvelt disztópikus műfaj egyik korai darabja.  Az, hogy korai mondjuk relatív, mivel már az 1920-as évektől kezdve jelentek meg művek ebben a zsánerben. Az első között volt 1924-ben Jevgenyij Zamjatyin: Mi, 1932-ben pedig Aldous Huxley: Szép új világ. A műfaj modern térhódítása valahol Suzanne Collins: Az éhezők viadala című regényének megjelenésekor kezdődött/éledt újra. 

Stephen King keveset árul el a szereplőket körülvevő világról. Nem ismerjük a társadalmi berendezkedést, nem tudjuk, hogy milyenek a mindennapok, és hogy egyáltalán miért kezdték el megrendezni ezeket a meneteléseket. Így néha olyan érzése van az olvasónak, hogy egy zár folyosón halad, és gőze sincs arról, hogy mit rejt a kinti világ. Ám körülbelül ennyi a negatívum, amit a könyv ellen fel tudok hozni. Ha valaki úgy érzi, hogy el tud tekinteni ettől, akkor garantálom, hogy hihetetlenül élvezni fogja ezt a regényt.

Adott száz tizenéves fiú, akik arra vállalkoztak, hogy egy embert próbáló menetelésben vesznek részt. Ez még egész barátinak is hangzana, ha annyi lenne a történet, hogy elsétikálnak x oldalon keresztül, vicceket mesélnek egymásnak, majd vége a sztorinak, mindenki él és virul. Ám a történet - ahogy King bácsitól megszoktuk -, ennél jóval véresebb, és fájdalmasabb. A résztvevőket három figyelmeztetés után kipontozzák, majd lelövik az út szélén, mint egy kutyát. Nincs túl sok szabály, ám azoknál nincs apelláta, ha megszeged őket, megy a bünti. Minden figyelmeztetést egy "tiszta" órával lehet eltörölni, amikor nem intenek meg. A végén csak egy győztes lehet, nincs kitűzött cél, nincs "Üdvözöljük a Menetelőket! Mind győztesek vagytok, akik idáig elértetek!" tábla az út végén. A kegyetlen kiszámolósdi az utolsó talpon lévő emberig tart.

Az első oldaltól egy olyan belső feszültség keletkezik az olvasóban, amit az utolsó sem old majd fel. Senki sincs biztonságban, nem szívesen választasz kedvenceket, hiszen tudod, hogy egytől egyig elhullanak majd, ahogy haladsz előre a könyvben. De végül elkerülhetetlenül a szívemhez nőttek ezek a srácok, akik egy jobb élet reményében bakancsot, sportcipőt húztak, és nekiálltak a gyilkos útnak. Persze gyűlölhető karakter is akadt, de az ő haláluk is megviselt, nincs meg az az érzés, hogy igen, ő megérdemelte.

Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem olvasás közben. Milyen társadalom képes végignézni kilencvenkilenc fiatal halálát? Sőt! Transzparensekkel állnak az út szélén, szorítanak a favoritoknak, ám ha valamelyikük elhullását nézhetik végig, az épp úgy megfelel, mintha a győzelmét látnák. Elkorcsosult emberek, egy elkorcsosult, diktatórikus világban, ahol az őrnagy az Isten, mindenki más csupán feláldozható gyalog a sakktáblán,.

Az zakatolt végig az agyamban, hogy tényleg képesek lennénk erre? Hogy a biztos halálba engedjük a gyermekeinket? Majd amíg véget nem ér a hosszú menetelés egyszerűen csak imádkozunk, hogy csak az én fiam maradjon életben? Szívből remélem, hogy soha sem jutunk idáig, vagy legalább is nekem nem kell majd ezt végignéznem. 

Egyszerűen fantasztikus, ahogy Stephen King képes ilyen sokoldalú lenni, ahogy feszegeti a horror műfajának határait, egy-egy könyv kedvéért pedig hátra is hagyja azt.. Épp olyan lebilincselően képes megírni az Eminens-t, mint a Halálsoron-t, az AZ-t, vagy a Remény rabjait, ugyanakkor stílusa összetéveszthetetlen. Legyen szó bármelyik műfajról, megmarad a feszültség, a lendület, és a "hol van a következő könyv?" érzés.