A Q-ügyosztály esetei második része a napokban került a kezembe, mert valami jó kis nyomozós könyvre vágytam, ahol arcba csap a valóság egy jó nagy péklapáttal. Sikerült neki, kicsit még fáj is a helye, ám kénytelen vagyok beismerni, hogy vegyül bele egy kis csalódottság.
 
Nehéz szívvel írom ezt, hiszen hozta a Nyomtalanul színvonalát, egyszerűen csak ha sorozatról van szó, akkor elvárok egy fejlődési ívet a karakterek jellemében, vagy legalább szeretném őket sokkal jobban megismerni. Ehhez képest úgy érzem pontosan ugyanazt kaptam, mint a korábbiakban, ami még így is egy szórakoztató, izgalmas nyomozási szállal átszőtt történet.

Az első részben megalakult Q-ügyosztályhoz titokzatos módon újabb akta kerül. Senki sem tudja, ki tette Carl asztalára, így már ott megkezdődik a nyomozás, hogy kitől érkezett az ügy. 

A Fácángyilkosok témája kényes, de erős. Mind éreztük már azt, hogy a szerencsés kevesek, a társadalom felső rétege bármit megtehet, megtorlás pedig csak a legritkább esetekben jár, mert mindig lelnek valami kiskaput. Olyan mennyiségű pénzek mozognak ezen a szinten, hogy gyakorlatilag szinte bárkit le tudnak fizetni, bátran mondhatjuk, hogy a törvény fölött állnak. Ez nem fikció, sajnos így működik a világunk. A történet szerint néhány elit iskolába járó suhanc ráébred arra, hogy különös gyönyört élnek át, ha embereket bántalmaznak. A suhancok felnőnek, a kötődés megmarad, legalább ők szadisták tartsanak össze. Hát nem? Hát de!

A konfliktust a társaság egyetlen női tagja, Kimmie okozza, aki (spoileres okok miatt) kiválik a csapatból, ám ezzel megbomlik a zárt kör, s immáron veszélyt jelent a többi tagra, akik mind befolyásos, kőgazdag üzletemberekké váltak. Túl sokat, és túl kényes dolgokat tud, ezért megindul a hajtóvadászat. Végül úgy tűnik, hogy mindenki Kimmie-t akarja, más-más okokból kifolyólag.

A két főszereplő mellett behozták Rose-t, a csapat első női tagját, akit én első pillanattól kezdve a szívembe fogadtam. Remekül ellensúlyozza Carl karcos modorát, és üde színfolt a poros pincében. Egyre kíváncsibb vagyok mint rejt Assad múltja, és hogy Carl betalál-e végül Mona Ibsennél. A férfi főszereplők szócsatái kicsit kevésbé ültek, de azért így is mosolyt csaltak az arcomra. 

A váltott szemléletű írásmódok nagy pártolója vagyok, itt is jót tett a könyvnek. Kimmie részei kimondottan jóra sikerültek, bepillantás nyertünk egy zavarodott elmébe. A szadista bagázs történetszálát kicsit jobban untam, főleg hogy annyira egyformának tűntek a karakterek, hogy néha nem voltam benne biztos, hogy ki kicsoda közülük.

Az előző részhez képest könnyebben sikerült követnem az eseményeket, az írásmód sokkal jobban tetszett. A következő részre pedig karakterfejlődést szeretnék rendelni, még két csipetnyi humorral fűszerezve! Előre is köszönöm! 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra