Szentesi Éva, azazhogy akarom mondani, A Szentesi újságíró, a WMN online magazin szerkesztője, rákellenes aktivista, író. Meglehetősen sok jelző, melyek között lavírozva megpróbálom kitalálni, hogy ki is ő valójában mindazon máz alatt, amit kifelé mutat. Harcolt, s győzött a rák ellen, én pedig nagyra becsülöm mindezért, és azért is, amiért bátran kiáll, és tabuk nélkül képes, sőt akar erről beszélni.
Első könyve (Szentesi Éva: Hamvaimból) erről a csatáról szól, ám a második egy teljesen más világról, más harcokról íródott, ez a novellás gyűjtemény pedig nem más, mint a Kardos Margit disszidál, mely sokat ígérő címére azonnal felkaptam a fejem, és tudtam, hogy ezt nekem olvasni kell.
Fülszöveg
Ez a könyv legalább annyira szól a férfiakról, mint a nőkről. Míg szereplői az emberi kapcsolatok szövevényességéről mesélnek, a háttérben megjelenik a gyermekkor, ahonnan az elbeszélő érkezik. Egy, a nyolcvanas években felnövő kislány, egy csapongó, bizonytalan, fiatal nő, egy elhagyott feleség, egy szerető, egy takarítónő és négy férfi, akik körül ezeknek a nőknek az élete forog: novellákra szétbontva és összefűzve. Pontosan úgy, ahogy az élet bontja szét és fűzi össze az emberi kapcsolatokat.
Szentesi Éva 2011-ben kezdte el írni Rúzs és Tükör című blogját, amelyben rövid feljegyzésekben mesélt arról, milyen szerelmeken, csalódásokon és megpróbáltatásokon keresztül vált felnőtt emberré – egy betegség árnyékában. Ez a novelláskötet a blog záróakkordja és koronája.
Szentesi novellái jók, ezt kár lenne és nem is akarom elvitatni tőle. Rövidek, tömörek, vannak nem várt fordulatok, és szókimondóak. Nyíltságukban könnyű megfeledkezni arról, hogy a hétköznapi történeteiben a hétköznapi hősei, milyen eszközökkel vívják a harcukat a fennmaradásért, a szerelemért, bármiért. Ebben rejlik az erejük, hiszen hihetetlenül tudom sajnálni a szegény vidéki takarítólányt, akiről később kiderül, hogy azért nem kell félteni, mert egyáltalán nem ártatlan, vagy az első munkahelyes vidéki leányzót, aki koránt sem tisztességes eszközökhöz folyamodik annak érdekében, hogy meg tudjon élni a nagy pesti valóságban.
Nem tartom magam naivnak, többnyire két lábbal a földön járok, mégis úgy érzem, hogy nagyon furcsa irányba mentek el a könyv történetei. A férfiak a főszereplő életében mind szemetek (nagyon kevés kivétellel, például az édesapa egy tünemény), és a legtöbb nő bármire képes, ha azzal el tud érni valamit, legyen az férfi, pénz bármi. Megértem, hogy vannak ilyen emberek is, de nekem világéletemben azt tanították, hogy tisztességesnek kell lenni, még akkor is, ha bizony olykor nem kifizetődő (teszem hozzá, legtöbbször nem az), mert így tudok tükörbe nézni minden nap, s élni a kis életemet.
Úgy ült az öntöttvas radiátoron, mintha tudná a világ összes dolgát, a szájából lógott a sodort cigaretta, közben az ecsettel a dróthaját kente.
A rendszerváltás közeli gyerekkorban játszódó novelláknak volt egy olyan bájuk, amivel könnyen levettek a lábamról, hiszen egy kis alföldi faluból származok, és a múlt homályában felvillannak hasonló élmények, mint amik kirajzolódnak ezeken a lapokon. Plusz a nyitó novella az egyik kedvencem, tökéletesen visszaadja a kollégiumi hangulatot, az ottani sunnyogást, titkos beszélgetéseket a zuhanyzó jéghideg kövén.Az ikernovella, a Csokiszív, nagyon egyedi és jó ötlet volt Pétefy-Novák Évával, amikor meglátjuk az érem másik oldalát is. Ritkák azok az alkalmak, amikor megismerhetjük ugyanazt a történetet több oldalról is, épp ezért volt érdekes, és üde színfolt a kötetben, nekem pedig pont ezért kiemelkedő élmény volt. Úgy pedig nem akarom zárni az ajánlómat, hogy ne ejtenék szót a címadó novelláról, és annak főszereplőjéről Kardos Margitról, aki a valóságból disszidált a saját elméjének zavaros világába, és talán az egyik legjobb novella a kötetben.
Az emberek csukott szemmel utaznak a reménytelenségbe, én meg kibámulok az ablakon, és arról ábrándozom, hogy valaki felemeli ennek a mocskos szerelvénynek a tetejét, kiemel innen, és elvisz messzire, ahol megszűnik ez az életem, és elkezdődik egy másik, ami sokkal, de sokkal jobb ennél.
Összességében egy nagyon olvasmányos, fél nap alatt kivégezhető kötetet tarthatunk a kezünkben, szinusz görbeként váltakozó minőségű, mélységű írásokkal. Be kell vallanom, hogy a fülszöveg, és a tömör "Férfiaknak" ajánlás miatt úgy érzem, mint akit kicsit átvertek, és én nem szeretem, ha félrevezetnek. Bár már számtalanszor megfogadtam, hogy nem hagyatkozok fülszövegekre, mert nagyon el tudják ferdíteni az adott könyv tartalmát, most mégis beugrottam neki, szóval tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy úgy kellett nekem. Vártam, hogy mélyen lesznek boncolgatva ezek az emberi kapcsolatok, hogy arcba vágóan megjelenik a nemek harca, vagy egy olyan kemény gyerekkor, ami a szívembe mar, ám ezek a katartikus élmények sorra elmaradtak. Helyette kaptam magukat megalázó nőket, csapodár férfiakat, akik mindig másfelé kacsintgatnak, és képtelenek egymást vagy akár magukat tisztelni.
Igen, gondolom az élet ezen oldalát is meg kell mutatni, de nem tudtam kiolvasni az eredettörténetüket abból a pár rövid oldalból, ami alapján megértettem volna, hogy jutottak idáig. Tehát az irány tetszik, mert hiszem, hogy meg kell mutatni a világ árnyoldalait, meg kell látni a rózsaszín réteg alatt, hogy is működik ma a világ, még akkor is, ha legszívesebben elfordítanánk a fejünket.
Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra
