Stephen King egyik napjainkban is legnépszerűbb regénye, A ragyogás 1977-ben jelent meg. Első alkalommal középiskolásként olvastam, talán ez volt a második könyv, amit kézbe vettem Kingtől (az első a Cujo volt). Emlékszem mennyire magába szippantott a történet, sőt a koliban felolvasást is tartottam néhány este belőle. Aztán évekkel később újraolvastam, majd még egyszer, és az élmény nem változott, megvolt az izgalom, borzongás, borzadás, az egész King szett. Már csak az a kérdés, hogy a regény második része, az Álom doktor, fel tudott-e érni ehhez? 

Amikor megtudtam, hogy nem kevesebb, mint 36 év elteltével megjelent a könyv folytatása a szájhúzgálók táborát erősítettem. Egy ilyen kaliberű regénynek mindig nagyon rizikós második részt írni, legfőképp ennyi év távlatából. Újra megtalálni a hangulatot, a szereplőket nem lehet könnyű vállalkozás, így jókora munka előzhette meg az írást. A szerző jegyzetében találunk is erre vonatkozó bekezdést, mely szerint még segítséget is kapott ehhez a nyomozáshoz, elemzéshez. Az álom doktor már jó ideje a polcon figyelt, de mindig kikerültem, amúgy Pató Pálosan, „ejj ráérünk arra még” felkiáltással.  Aztán már nem volt hova, vagy miért halogatni, én pedig nosztalgikus érzésekkel merültem el újra a Ragyogás világában.

Danny, az érzékeny kisfiú, aki telve van ragyogással felnőtt. Eleinte kicsit nehéz volt elvonatkoztatni az ártatlan, szinte még totyogós kissráctól, de hamar rájötem, hogy bizony muszáj lesz. A Panoráma Hotelben eltöltött idő erősen rányomta a bélyegét ifjúkorára, majd felnőttként is árnyékként vetült életére. Volt egy olyan sejtésem, hogy kár romantikus képzelgéseket táplálnom magamban Dannyvel kapcsolatban. Aki ennyi mindenen megy keresztül gyermekkorában, az csak ritkán tud kiegyensúlyozott életet élni felnőttként. Ettől sokkal kevesebbtől is lettek már pszichopaták, szociopaták meg még ezerféle paták az emberek, és azért ne felejtsük el, hogy ő konkrétan megélte, ahogy az édesapja meg akarja őket ölni, szellemeket látott, akik ráadásul fenyegették is, és úgy ámblokk az egész Panoráma nem volt épp túl kedves hozzá. Nem éppen szokványos téli szünetes emlékekkel lett gazdagabb a szállóban töltött tél után.

A FÉLELEM annyit tesz: szarj le mindent, és fuss.

Hamar kiderül, hogy Dan Torrance sajnos édesapja nyomdokaiba lépve masszív alkoholfüggőséggel küzd. A papa igencsak büszke lenne rá, hiszen nem csak úgy tessék lássék míveli ezt a borzasztó tevékenységet, hanem úgy istenigazából, mindenkit leszarósan. Teljesen elveszti kapcsolatát a realitással, nem törődik más emberekkel, és saját magával sem igazán. Mint megtudjuk, így próbálja elnyomni a ragyogását, de az élete se így, se úgy nem könnyű. Valójában a legrosszabbat hozza ki belőle, városról városra jár, munkahelyről munkahelyre vándorol, sehol sem tud megmaradni huzamosabb ideig. Nincsenek barátai, nincs már családja, nincs senkije. Ám ekkor az élet elsodorja egy kisvárosba, ahol gyermekkori képzeletbeli barátja, Tony biztatására megpróbál gyökeret verni.

Stephen Kingnek én még soha nem olvastam olyan könyvét, ahol ne lenne minimum egy lelkileg sérült karakter. Igazából olyat sem olvastam még tőle soha, ahol csak egy lelkileg sérült karakter volt. Jellemzően csak ilyen személyekkel tölti fel könyvei világát, mint ahogy a valóság is tömve van olyan emberekkel, akik súlyok sebekkel a hátuk mögött próbálnak kialakítani egy olyan életet, ami leginkább hasonlít a boldogsághoz. A küzdelem, ahogy Dan harcol minden újabb, józanul eltöltött napért, és ahogy megismerkedik a titokzatos Abraval, érdekes volt, ám helyenként kissé vontatott. Hiába volt könnyed az írásmód, lassú volt a történetvezetés, sokszor nem haladt semerre. Abra karaktere kellően gyermeki és modern, bár néha még mindig fura King új könyveit olvasni, annyira hozzászoktam a mai a mai technika nélküli történeteihez, hogy megütközök a szóhasználaton (ami egyébként teljesen normális, és egyáltalán nincs túltolva).

Az időbeli ugrálás - a történet során éveket lépünk át- nem tett jót a regénynek. Túlzottan szétszabdalta a cselekményt, valamint Dan karaktere is rengeteget változott az évek során, de mi már csak az új személyiséget kapjuk meg, a változás miértjét nem látjuk testközelből, csupán visszaemlékezésekből tudjuk meg. A karakterfejlődéssel sosincs problémám, de amikor nem tudom igazán, hogy és mint történtek a dolgok, csak pár mondatban megkapom, hogy ez volt, fogadd el, mert már amúgy van, akkor nem mindig tudok túllépni rajtuk.

Nem fogjuk sajnálni, ami elmúlt, de az ajtót sem csukjuk rá. Dan úgy vélte, ő mindig sajnálni fogja a múltat, de az ajtót már nem próbálta rácsukni. Minek fáradjon, amikor újra ki fog nyílni? A nyomorult ajtónak még kilincse sem volt, nemhogy zárja.

A több szálon futó cselekmény Igaz kötéssel foglalkozó történeteit eleinte egyáltalán nem élveztem, és később is csak korlátozottan. Van akiből túl sokat kaptunk, és van akiből túl keveset, bár ez gondolom inkább ízlés dolga. Sokkal jobban érdekelt, hogy éli meg Dan a mindennapokat, és hogy Abra hogyan fedezi fel, a benne meglévő erő nagyságát. Ahogy a kislány kezeli a ragyogását az szerintem fantasztikusan volt felépítve, a tudatosságát és a tökösségét (igen tökösségét) igen sok felnőtt megirigyelhetné, talán kicsit koravén is volt a karakter.

A főgonosz, Kalapos Rose (mint Alice csodaországában a Kalapos) finoman fogalmazva is egy pszichopata őrült (már megint ezek a paták), aki semmilyen eszköztől sem riad vissza, hogy megőrizze az Igaz Kötés egységét. Az Igaz kötésnek pedig táplálkoznia kell, méghozzá különleges képességű emberek utolsó leheletét, szufláját fogyasztják el. Guszta, igaz? Megérzik azokat, akik használják az erejüket, így találnak rá Abrára is, tudják, hogy valaki figyeli őket, és Kalapos Rose tisztában van azzal, hogy ezzel a kislánnyal igazán nagyot kaszálhatnak, már ami az éléskamrájuk feltöltését illeti. Ám ahhoz képest, hogy ő egy ki tudja hányszáz éves szörnyeteg, elég siralmasan teljesít. Könnyű kihozni a sodrából, és sokszor nem gondolkozik tisztán. többet vártam tőle, főleg azok után, hogy mennyire erős volt a jelenléte az első róluk szóló fejezetben.

Még legalább kétszáz oldal volt hátra, amikor elkezdődött a végső összecsapás, minden szál összeért, egy helyre terelte King a szereplőket, én pedig személy szerint csak arra tudtam gondolni, hogy: te jó ég! Még kétszáz oldal hátra van!  Sajnos túl lett húzva a lezárás. Ha belegondolunk kétszáz oldal más íróknál egy komplett könyvet kitesz. Nem, nem szerettem volna, ha összecsapja a végét, egyszerűen az én ízlésemnek kicsit sok volt. Az ilyenkor „kötelező” hasonlítgatás is megtörtént a fejemben, és várakozásaimnak megfelelően nem üti meg az első könyv szintjét. Bár azért valljuk be, elég nagy bravúrt kellett volna ahhoz véghezvinni. Összességében jó szájízzel tudtam azért búcsúzni a könyvtől, a nosztalgiafaktor nagyon sokat dobott rajta.

Visszatérve még kicsit az első részhez a legtöbben tudják, hogy Stanley Kubrick egy mára klasszikussá vált filmet is forgatott belőle Jack Nicholson főszereplésével. Egyes jelenetei kíméletlenül beleég a retinánkba („Here’s Johnny”), más jelenetek pedig kicsapták a biztosítékot sok embernél. Most viszont érkezik majd az Álom doktor adaptációja is, nagyon úgy tűnik hogy a King könyvek második virágkorukat élik. A filmet az a Mike Flanagan rendezi majd, aki a Bilincsben adaptációját is vászonra álmodta Gerald's game címen (ami csak úgy mellesleg szerintem fantasztikusan sikerült). Egyenlőre csupán annyit tudni róla, hogy John Cusack bejelentkezett Dan Torrence szerepére. Mit gondoltok, mennyire illene a szerepre? Ha nem ő, akkor ki lenne szuper arra, hogy Dan szerepébe bújjon?

Extra érdekesség: Kubrick Ragyogása birtokolja a "legtöbbször újraforgatott jelenet" címet, ugyanis 127-szer vették újra azt, amikor Jack Nicholson már enyhén elborult elmével szeretné megölelgetni feleségét, aki ezt egy baseball ütővel köszöni meg neki. Nézzétek Nicholson mennyire zseniális ebben a szerepben.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra