A Bloggerképző 10/30-as bejegyzés következik, amely témája: egy híresség, akivel találkoztam.
Valamikor tizenöt éves korom tájékán felfedezőútra indultam az otthoni könyvespolcon. Addigra már elolvastam néhány felnőtteknek szóló könyvet: túl voltam életem első krimijén (Minette Walters: A Testszobrász) és az első történelmi romantikuson is (Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai). Mindkettőt imádtam, ám még nem kerített hatalmába a könyves világ. Ahogy nézelődtem, a kezembe akadt Leslie L. Lawrencetől A keselyűk gyászzenéje. Kérdezősködtem otthon; nem olvasta még senki, így hát kiültem a hintaágyba, és olvasni kezdtem. Faltam a betűket, aztán egyszeriben arra eszméltem, hogy a hátlapot bámulom. Éreztem, hogy ebből kell még! Akarok még olvasni ettől a fickótól!
Újabb túra következett, körbetúrtam az összes polcot, de nem találtam tőle másik regényt otthon. Valahol a kétezres évek elején történt (talán 2003 lehetett), számítógépünk ugyan már volt otthon, internetünk viszont még nem, így nem tudtam utánanézni se az írónak, se a könyvnek. Eltelt néhány hét, és épp a szokásos vasárnapi piacozást tartottuk szüleimmel, amikor az egyetlen könyvárushoz lépve megpillantottam a Siva újra táncolt.
Azonnal kikunyeráltam magamnak, bár ez nem volt nálam gyakori. Nem éltünk rosszul, de azért kétszer is meg kellett gondolni, hogy mire adunk ki pénzt. A Könyves nénim (évekig hívtam így a könyvdíleremet) szerencsére jól tájékozott volt, mesélt nekem az íróról, a könyveiről. Jött a döbbenet, hogy hát ez a Leslie meg László (Lőrincz L László). Addig el sem tudtam képzelni gyermeki naivitásommal a kötelező olvasmányok után, hogy egy magyar író ennyire magával ragadó tud lenni. Így kezdődött a szerelem Laci bácsi könyveivel. Mostanra ez már megkopott, de sosem felejtem el az élményt, ahogy néhány hónap leforgása alatt váltam a könyvek szerelmesévé, kutattam a könyvei után a vásárokban a használt könyveseknél (kis városban éltem, nem volt antikvárium), és vártam ezerrel az új megjelenéseket.
– Maga kávét iszik?
− Baj? − kérdeztem.
− Úgy tudom, az angolok inkább teáznak.
− Ez igaz, csakhogy én nem vagyok angol.
− Nem-e? Akkor mi a szösz?
− Magyar − mondtam.
Védmóhan alaposan megnézett magának.
− Pedig amúgy egészen európainak tűnik az arca.
Regényei végigkísértek a gimnáziumon: sunyiban olvastam pad alatt, szilenciumon vagy takarodó után. A debreceni egyetemi években is sokat forgattam őket a jegyzetek helyett, így el tudjátok képzelni a totális őrületet, amikor megtudtam, hogy Laci bácsi Debrecenben dedikál. Az akkor még létező Szabó Magda könyvesbolt előtt jókora sor állt, végül mindenki beszuszakolódott a nem épp tágas helyiségbe, én pedig áhítattal hallgattam, ahogy az utazásairól mesél, arról, hogyan ír, hogy születnek a könyvek. Eddigre már persze sok minden tudtam hiszen az internet mindennapossá vált, aktívan követtem a weblapját is, de azért a saját szájából hallani ezeket a dolgokat, mégiscsak különleges élmény volt.
Laci bácsival (A kép 2008 novemberében készült)
Amikor rám került a sor, természetesen egy értelmes mondatot sem tudtam kinyögni, csak a nevemet (teszem hozzá azóta is ilyen bénácska vagyok a dedikálásokon), és vigyorogtam mint a tejbetök. Ezen kívül még kétszer voltam hasonló eseményem, és Laci bácsi minden alkalommal imádnivalóan türelmes volt, mosolygott, mindenkihez volt egy-két jó szava. Egy álom vált valóra ezzel a találkozással.
Az ő hatására döntöttem el, hogy írni szeretnék: blogot, novellát, naplót, akármit: írni, írni, írni. Kiadni magamból azokat a sztorikat, amelyek évek óta bent rejtőznek, és félnek előjönni. Korábban is megvolt a belső késztetés, de ahogy elmerültem a könyveiben, rájöttem, mennyire fantasztikus dolog az írás.
Jelenleg kereken 50 könyve van meg itthon, azóta az érdeklődési köröm kicsit másfelé terelődött, így ritkán olvasok tőle, de mindig különleges helye lesz a szívemben.
Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra
