Történelem, ahogy nem tanítják az iskolában

Cseke Lajos: Csiglemező

2019. december 07. - farmosidora

Egész sokáig szerettem a történelmet gyerekként. Izgalommal töltött el más kultúrák megismerése; belebújhattam idegen földek embereinek fejébe, láttam háborúkat, mindennapi életüket, szerelmeiket, gyötrődéseiket. Aztán valahol a középkor elején ráébredtem, hogy nem értem. Nem láttam az összefüggéseket: ki, mit és miért csinál. Amikor szóvá tettem, azt a választ kaptam, hogy nem érteni kell, hanem megtanulni. Nem kell sokáig fejtegetnem, meddig tartott a lelkesedésem a tantárgy iránt. Aztán a férjem révén (aki a magyar történelmi regény-könyvpiac profitjának ötödét szállítja) ismét kézközelbe került a múlt.

Cseke Lajos regényét, a Csiglemezőt már én szúrtam ki megjelenés előtt, mert képtelen voltam levenni a szemem a borítóról, amely Hegyi Péter munkáját dicséri: a színvilág, a táj, a férfi egy szál íjjal a kezében olyan erős hangulatot árasztott, hogy azt akartam, Ádám olvassa el. Hogy miért nem én? A válasz egyszerű: a mai napig tartok a történelmi témájú könyvektől, mert a memóriám azonnal bemondja az unalmast, ha nevekről és évszámokról van szó. Márpedig kőkeményen belénk sulykolták az iskolában, hogy történelmet tanulni csak így lehet; pontosan, évszámokkal, és ami a legfontosabb: szóról-szóra.

Most kezdek csak rájönni, milyen nagyot tévedtek! 

covers_490898.jpg

 

Író: Cseke Lajos

Kiadó: Gold Book

Megjelenés éve: 2018

Oldalszám: 320

Műfaj: történelmi, honfoglalás, székelyek

Moly adatlap: https://moly.hu/konyvek/cseke-lajos-csiglemezo

 

A Kárpátok farkasai trilógia első része végül a szívemnek egy nagyon kedves módon került a kezembe. Egy Gárdonyiról szóló megosztásom alatt (megnézheted ITT) elegyedtem rövid hozzászólás váltásba Cseke Lajossal, akinek végtelenül szerény, szimpatikus hozzáállása azonnal olvasásra sarkallt. Hatalmas plusz, amikor az író akar és tud kommunikálni az olvasóival, nem tukmál, hanem ténylegesen ajánl. 

Regényünk főhőse Veres Keménd, egy a világ szeme elől elrejtett kis falucskából kerül a székelyek "karmai közé" a nyolcadik század második felében. Nem csak édesapja, az idegen helyen letelepedett hatalmas vörös harcos elvesztésével kell megbirkóznia, ráadásként egy teljesen új kultúrába csöppen, ahol minden idegen: a nyelv, a szokások, az emberek. A viking apától származó fiút azonban nem ejtették a feje lágyára. Nyakasságával székelyeket megszégyenítő módon állja a sarat új környezetében, ahol egyre magasabbra emelkedik a falu lakói között. Az útja rögös. A kisebb csínytevésektől az egészen gigászi baklövésekig, a barátoktól a halálig tartó ellenségekig nagyon színes a paletta. Cseke Lajos pedig kiváló festőnek bizonyult.

 

- Nem lehet, hogy csak azért éljünk, hogy majd ne maradjon más belőlünk, mint egy csat. Egy csatért nem kell leélni egy életet, azt valaki megcsinálja, és kész. De ha még nem találták volna ki, hogyan kell csatot csinálni és te kitalálnád, hát azért már van értelme az életednek, mert olyan tudást adnál át a következő nemzedékeknek, amely örökre megmaradna.

 

A Csiglemező rendkívül olvasmányos, oldalról-oldalra érződik, ahogy az író is belevész saját világába, egyre pörgősebb, egyre könnyedebben írt, így az első néhány fejezet szinte vázlatos stílusát hamar meg tudtam bocsátani. Úgy ránt be a regény, hogy érezni a cserzett bőr szagát, hallani a lovak patájának dobogását, és amint becsuktam a könyvet felháborodottan keresem az íjamat, amit nyilván sehol sem találok. Pedig minden tisztességes harcos kézközelben tartja, de nálam csak toll van az asztalon, mondjuk abból egy kisebb hadseregnek elegendő. Ekkor arra gondolok, hogy Radnóti szerint:: "Fegyver s szerszám a toll." így végül nagy duzzogva ugyan, de csak megenyhülök.

Keresem a szavakat, próbálom meghatározni, mitől ennyire jó ez a történelmi regény. Talán a korszak teszi, amely tele van izgalmakkal, veszélyekkel és misztikummal. A Csiglemező elénk tárja, hogy éltek a székelyek a Honfoglalás előtt, majd hogy léptek szövetségre a magyarokkal, amikor azok új hazát kerestek. A hun ősök emlegetésére még ma is heves történelmi viták robbannak ki, a magyarok nagy része nyilván szeretné, ha elődjének mondhatná Attilát, a hatalmas hódítót. Mások szerint ez komplett idiotizmus, szó sincs rokoni kapcsolatról. A történelmi kor azonban nem lenne elég. Bontogassuk tovább. A karakterek egyszerre bumfordiak és érzelem dúsak. Keméndet néha szívesen kupán vertem volna, gyakorlatilag bármivel, ami a kezem ügyébe akad, hogy a vörös haja csak úgy lengedezett volna a kellemes tavaszi szellőben. Ám ahogy haladunk előre a történetben, a szemünk előtt érik felelősségteljes férfivá, aki odaáll, ha kell. Higgyétek el! Kelleni fog! Keménd legjobb barátját, Csorbát nagyon megszerettem, aki tipikus esete annak, amikor valakiben sokkal több rejtőzik, mint elsőre gondolná az ember.

 

lovas_rajz.jpg

 Honfoglaló magyar lovas, 9-10.század (Boldog Zoltán alkotása)

 

Nemcsak a táj, a hegyek, nemcsak a távoli rétek. Hanem maga lüktető élet, amit szem nem láthat, elme fel nem foghat, csak érezni lehet, mert ott van körülöttünk, körülveszi testünket és lelkünket. Benne volt a fenyő illata, a hegy tisztasága, a fű, a fa és a víz reménye, mely odalenn várt bennünket. És benne volt a távolság, ami szabad teret ad embernek, lónak és gondolatnak egyaránt, benne volt a szabadság. És mindez a fával, fűvel, folyóval és szabadsággal és a tobzódó élettel együtt pont olyan volt, mint amilyennek az ember a tündérek országát képzeli. Vezetőnk dagadó kebellel nézett körül csapatán, majd intett, és mondott valamit. Nem értettem, de egy szó megmaradt az emlékezetemben. Azt mondta, "haza".

 

Szóval megvan a kor, megvannak a karakterek, ez azonban még mindig félrecsúszhatna. Ahogy olvasgatom a bejelölt idézeteket így néhány nappal az után, hogy a végére értem, egyedül arra tudok gondolni, hogy ez az egyszerű, de mégis különleges stílus az, ami magával ragad. A táj érzékletes leírása, ami nem foglal el oldalakat, mégis érzem az erdő illatát. Az érzelmek egyszerű bemutatása, csak egy mozdulattal, egy szájrándítással, egy szemvillanással. A betekintés a kis falu mindennapi életébe, struktúrájába, ahogy mindenki teszi a dolgát. Én meg csak ülök a kanapén és vizslatom őket, azon gondolkozva, kik lehettek, mi járhatott a fejükben.. Azt hiszem ez az egész alkot olyan egységet, ami letehetetlenné tette számomra. A kezem viszket is a második részért, és már előre szenvedek, amiért még nem jelent meg a zárókötet! 

Ha ilyen és ehhez hasonló olvasmányokat ajánlanának a történelem tanárok, azt gondolom, sokkal szerethetőbbé, kézzelfoghatóbbá válna a tanulás. Az események nem csupán évszámból és nevekből állnának, hanem a mögötte élő hús-vér, lélegző, járkáló emberekből, akiknek céljaik, álmaik voltak, és amelyek eléréséért képesek voltak hegyeket mozgatni.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek:

  • aki egy könnyed utazást szeretne tenni egy nehéz világba
  • aki szeretné érezni a füle mellett süvítő szelet, miközben lóháton vágtázik az erdő sűrűjében, háta mögött halálra éhes ellenséggel
  • aki egyszerűen csak kíváncsi, hogy élhettek őseink és, hogy valóban egy békésebb  világot hagytunk-e magunk mögött az idő múlásával.

 

 

Olvassatok történelmi regényeket, mert megismerni a múltat menő! 

Dóri 

A bejegyzés trackback címe:

https://csakegypercre.blog.hu/api/trackback/id/tr2415337804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.