A GABO kiadónál brutál jó akció van, rengeteg kedvezményes könyv közül válogathatunk (IDE kattintva megnézheted a kínálatot). Nosza én sem bírtam magammal, néhány hete rendeltem egy kiadós kupacot. Jonathan Lethem könyvére elsősorban a borító miatt esett a választásom, pedig ritkán döntök külsőségek alapján könyvvételről. Az Árva Brooklyn Edward Norton rendezésében és főszereplésével 2019-ben került vászonra.

Ha krimiről van szó, nagyon válogatós vagyok. Az egyik kedvenc műfajom, szeretek igazán minőségit olvasni, ezért általában bőségesen utánaolvasok egy könyvnek, mielőtt megveszem. Ez most zsákbamacska volt, kicsit féltem is tőle, de nem bánok semmit. Lethem főhőse betegségével érdekes dinamikát vitt a történetbe. 

Olvasási idő: 2020. április 24 → 2020. április 28.

Fülszöveg: Lionel ​Essrog, a Tourette-szindrómás brooklyni árva és három egykori gyermekotthonos társa Frank Minnának, a kisstílű gengszternek dolgozik, aki egy autókölcsönzőnek álcázott nyomozóirodát vezet. Életük karizmatikus főnökük nélkül elképzelhetetlen lenne, úgyhogy az sem zavarja őket, hogy nem egészen legális feladatokat bíz rájuk. Amikor Minnát egy napon meggyilkolják, Lionel egyik társa börtönbe kerül, a másik kettő versengeni kezd a megüresedett pozícióért, az áldozat özvegye pedig lelép a városból. A különc Lionel élete tehát hirtelen fenekestül felfordul, és ugyan még a hétköznapi kommunikációval is nehezen boldogul, ő kezdi el felgöngyölíteni a szövevényes ügy szálait.

Jonathan Lethem a hard-boiled krimik előtt tisztelgő regényével széles körű elismertséget vívott ki magának, többek között az Amerikai Könyvkritikusok Díjával (National Book Critics Circle Award) is kitüntették. A könyv alapján 2019-ben Edward Norton rendezett azonos című mozifilmet, amelynek főszerepét is elvállalta, a további szerepeket pedig olyan színészek alakítják, mint Bruce Willis, Gugu Mbatha-Raw és Willem Dafoe.

Tourette kórom van, amitől be nem áll a szám, bár legtöbbször csak suttogok és sutyorgok, mintha felolvasnék, közben ugrál az ádámcsutkám, rágóizmom kicsiny szívként pumpál, fojtott a hangom, csöndesen, önmaguk kísértetárnyaként potyognak belőlem a szavak, üresen, mint a tökmag héja, monoton, hangtalan…

Amikor egy főhős képes nem elcsépelt lenni, az már félsiker. Az Árva Brooklyn főszereplője, Lionel pedig, szó se róla, egyáltalán nem hétköznapi figura. Tourette-szindrómája különös és kívülállók számára érthetetlen függönye mögül szemléli a világot. Nem kell túl sokáig figyelnünk ahhoz, hogy feltűnjenek az akaratlan rángások, gallér igazítások, a furcsa, oda nem illő szavak, káromkodások amelyek úgy zuhognak elő a szájából, mint a gátat áttört folyó. A fordító szuper munkát végzett a verbális tikkekkel (így nevezik az ismétlődő akaratlan hangadások, szavak előtörését), az abszolút kedvenc szavam a: pöcsmaláta. Biztos sokat elárul rólam, hogy épp ezt választottam, de amikor a kenyeret épp - a fizika törvényeinek megfelelően - a vajas felével ejtem a konyhapadlóra, olyan jól esik hozzávágni. Hülye kenyér. Pöcsmaláta. 

Eleinte szokatlan volt ez a fajta "játék" a szavakkal, de hamar elvesztem a szövegben. A jó értelemben véve. Lionel szimpatikus karakter, együtt tudunk érezni vele. Kinek ne csúszott volna még ki a száján egy oda nem illő szó vagy vihogott fel akaratlanul egy borzasztó helyzetben. Pedig normál esetben tudjuk kontrollálni, hogy mit mondunk és teszünk. Mégis, amikor elveszítjük az irányítást, legszívesebben a föld alá süllyednénk sűrű bocsánatkéréseket motyogva az orrunk alatt. Gondoljunk bele, milyen nehéz élete lehet valakinek, aki fizikálisan képtelen arra, hogy uralma alatt tartsa a testét (beleértve a nyelvét is) és folyamatosan ki van téve a környezete ítélkező pillantásainak. 

A Szent Vince gyermekotthonban nevelkedő srácoknak nem sok kiút kínálkozik a társadalom legaljából. Nincs egy varázslatos létra, amin felkapaszkodhatnának és reménykedhetnének, hogy igen, ha keményen dolgozunk, még lehet belőlünk valaki. Senki sem hiszi el róluk, hogy képesek többek lenni, mint piszkos, árva csavargók, hát ők, hogy hinnék el magukról? Így amikor Frank Minna megjelenik a színen és apró-cseprő munkákat bíz rájuk, sörrel és beszélgetéssel zárva a közösen eltöltött időt, nem is kétség, hogy kiváló lehetőségként tekintenek rá. A négy fiú nagyon különbözik egymástól, folyosói súrlódások során nem egyszer kerültek szembe. Mégis, Minna és egy jobb élet reménye ráveszi őket az összetartásra: feltétlen engedelmességet fogadnak Minnának. A szájuk helyett a kezük jár, így születnek meg a Minna-fiúk.

-Telefon volt? Találkoztál azzal a - gyisznósági gyíklesési, gyiloksági, gyalogsági, gyilkossági - nyomozóval? 

Jelenet a filmből: Edward Norton (Lionel Essrog) és Bruce Willis (Frank Minna)
Kép forrása: IMDB

Annyira utálom, amikor azt a kifejezést hallom, hogy filmszerűn peregtek az események, most viszont semmi más nem jut eszembe, amivel le lehetne írni, milyen érzés volt olvasni a könyvet. Lap-lap után épült fel Brooklyn a szemem előtt: csak és kizárólag az ötvenes évek Amerikájába tudtam elhelyezni a történetet, kellemes noir hangulatba burkolózva. Minden férfi hosszú kabátban, kalapban, szájából lógó cigivel, résnyire szűkült szemekkel, penge vékony ajkakkal. És persze sose süt a nap. Az mindent elrontana. Az elképzelt Brooklynom buborékját azért olykor így is kipukkasztotta például egy-egy mobiltelefon, ami már épp megjelent a '90-es években, amikor ténylegesen játszódik a regény. Ennek ellenére az első oldaltól az utolsóig makacsul tartotta magát az ötvenes évek.

A Tourette-szemüveg, amin keresztül látjuk az eseményeket, különleges élményt nyújt. Lionel egy percre sem pihen, tikkjei nem engedik nyugodni. Folyamatosan ott van a késztetés, hogy megérintsen dolgokat, embereket böködjön, elmeséljen egy viccet, millió kombinációt találjon ki egy névre, játsszon a szavakkal. A játék ugyan nem kimondottan jó kifejezés erre, nem szórakozásból teszi, kényszere van rá. A cselekmény összességében nagyon egyszerű, Lionel úgy dönt, ő maga göngyölíti fel főnöke és egyben mentora, Frank Minna meggyilkolását. Lionel mindig is furcsa gyerek volt, és ahogy kamaszodni kezdett, csak egyre furcsább lett, ezért társai elkerülték, mintha pestises volna. Minna azonban emberként néz rá (még akkor is, ha olykor Ingyencirkusznak hívja) és vicceket meséltet vele. Nem csoda, ha bosszút kajtatva a saját feje után megy, amikor kihúzzák a lába alól a biztos talajt, a szeretet legmagasabb fokát, ami neki valaha is jutott.

A filmes borító hangyányit rontott az olvasásélményen, mert bár nekem nagyon tetszik, elvette a lehetőséget, hogy én építsem fel Lionel kinézetét csontból, bőrből, hajból, ráncból, kilókból, vérből, na és persze tikkből. Ha már így alakult, szerintem megnézem majd a filmet is, kíváncsi vagyok, hogy sikerül átadni a hangulatot. Edward Nortont az Amerikai História X óta imádom, remélem, most sem fogok csalódni benne.

Élveztem az olvasást és bár nem lesz kedvenc, jól esett olvasni, kikapcsolt, szórakoztatott. Ettől többet pedig nem is vártam tőle. Pozitív hozadéka, hogy utánaolvastam a Tourette-szindrómának, tanultam egy rakat új dolgot és meghozta a kedvem újra az L.A. Noir számítógépes játékhoz, amit melegen ajánlok a könyv olvasása mellé.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra