Nem is olyan régen még mindennapos érzés volt, hogy a célok, amiket magam elé tűztem, teljes mértékben elérhetetlenek. Vagy nagyon bonyolult út vezetne odáig, vagy a képességeimet, kitartásomat haladná meg a feladat. Nem kertelek: kifogásokat kerestem.

Kifogásokat, hogy miért ne legyek boldog, miért ne éljem azt az életet, amit ténylegesen szeretnék. Olyan jó volt álmodozni egy igazi párról, az írásról, a lelki békéről, de annyival kevesebb energiával járt azon sajnálkozni (legalább is én azt hittem), hogy nincs időm, nem vagyok elég jó, nekem úgy se menne. Pedig az áhított célok nem voltak eget rengetőek. Nem akartam milliomos lenni, nem akartam én lenni a legjobb író, aki már az első novellájával rekordokat döntöget olvasottságban. Nem akartam tökéletes életet. És mégis. A reális céljaimért sem tettem keresztbe egy szalmaszálat sem. Most már látom azt is, hogy sokkal, de sokkal több energiámba került a kifogások gyártása, mint a célok felé vezető lépések megtétele.

Féltem a bukástól, a kudarctól, attól, mit mondanak majd mások, ha valami nem sikerül. A "nincs időm írni" egyenlő volt azzal, hogy "úgysem sikerülne jól", a "nincs hol ismerkedni" nem volt más, mint az "úgy sem lennék elég jó neki" megfelelője. Ördögi mókuskerék, minél jobban belejössz abba, mit miért ne tegyél meg, annál gyorsabban pörög, és csak úgy szállhatsz ki, ha hajlandó vagy megütni magad. Volt egy pont, amikor úgy döntöttem, megállok. Fájt, de mára úgy ahogy begyógyultak a sebek. Úton vagyok. 

Azóta megtaláltam a mantrámat, amit minden kudarc lehetőségét is magában rejtő kihívás előtt megkérdezek magamtól, Almási Kitti után szabadon: És akkor mi van? Mi van ha nem sikerül? Milyen következményekkel jár ez a továbbiakban? A legtöbbször annyira banális a válasz, hogy szinte nevethetnékem van. Mi van, ha nem úgy sikerül egy könyvértékelés, novella, akármilyen cikk, ahogy szeretném, és nem fog tetszeni az embereknek? Elolvassák félig vagy teljesen, bezárják az oldalt, és jó eséllyel két perc múlva már nem is emlékeznek rá. Legrosszabb esetben kapok egy-két kritikus hozzászólást, nagy lány vagyok, megtanulom kezelni, vagy ha semmi ráció nincs bennük, egyszerűen átlépek rajtuk.

Sok mindent tanultam az elmúlt körülbelül egy évben. Sikerült eljutnom arról a szintről, hogy jóformán titkolom azt, mennyire sokat jelent nekem az írás, és hogy van egy blogom, odáig, hogy nyíltan, sőt mi több, szívesen mesélek róla. Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy, senki sem nevetett még ki. De miért is tették volna? Volt egy pár felvont szemöldök, de a nagy többség azóta is kérdezgeti, hogy: na, mikor jelenik meg a következő cikk vagy épp munkában az asztalomon lévő könyvre mutatva érdeklődnek, hogy erről is várható lesz-e majd értékelés? Megdöbbentő felfedezés volt. 

"Aki elindul egy úton, mindig kap felvezetőket, akik egy darabig mutatják neki a lehetséges irányokat. Aztán magára hagyják, hogy gyújtsa meg saját mécsesét, ha van neki, vagy tévelyegjen a szellem sötétségében."

Popper Péter

Azonban ez nem megy egyik napról a másikra. Nem úgy ébredtem egy reggel, hogy na most, most már van bennem egy egészséges önbizalom (még most sincs), most már kinyitom az ajtót, hadd ömöljön mindenkire: ez vagyok én.  Első lépésként ki kellett nyomoznom, mi okozhatja ezt a masszív szorongást. Miért ilyen fontos számomra az, hogy kivívjam mások jóváhagyását, tetszését a cselekedeteimhez? Mélyre kellett ásni, sok fájdalmas emlék fordult ki a földből a folyamat során. Soha nem fordulnék vissza, minden egyes pillanat, minden egyes felismerés megérte. Több lettem az önelemzés által, azóta is folyamatosan gyakorlom, és szívesen olvasok szakirodalmat, valamint nézek előadásokat a témában. Rengeteget segítettek Bihari Viktória cikkei (Facebook oldalát megtalálhatod IDE kattintva) és Popper Péter videói. Ha hasonló problémákkal küzdesz, mint én, melegen ajánlom őket.

Soha, egyetlen percig sem siettettem magam. Ez tipikusan az a tanulási folyamat, ahol a sebesség inkább romboló hatású, semmint segítene. Lassan haladtam, lépésről lépésre, és úgy gondolom, hogy ennek az útnak inkább állomásai vannak, semmint vége. Most viszont úgy érzem elértem egy pihenőt, az első kilátópontot egy magas hegy csúcsa felé törekedve, ahol megpihenek. Miközben az ujjaimat egy bögre meleg tejeskávéra kulcsolom, látom magam alatt az ösvényt. Régvolt barátok, szerelmek, családtagok, tanárok, munkatársak és mindenféle ismerős szegélyezi. Vannak köztük jóindulatúak, mások akaratlanul is negatívan befolyásolták a személyiségem alakulását. Egy közös van bennük: miattuk vagyok az, aki vagyok.

Ezen a fantasztikus felfedezőúton van néhány nagyon fontos könyv, ami tartja bennem a lelket, amelyek olvasása közben egy kicsit megpihenek, vagy épp megdöbbenve fedezek fel magamban valami újat.

• Boris Vian: Tajtékos napok
• Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember
• Gárdonyi Géza: Bibi
• Az összes többi Gárdonyi mű
• Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek
• Hyeonseo Lee – David John: A lány hét névvel
• J K Rowling: Harry Potter sorozat
• Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors
• Örkény István: Egypercesek
• Szabó Magda: Az ajtó
• Wass Albert: Elvész a nyom

Lassan szedelőzködök, ahogy nézem sok van még a csúcsig. A bögrét lerakom, hírmondóul, hogy ezt a sziklát már meghódítottam. Erősebbre húzom a bakancsom fűzőjét, teleszívom tiszta oxigénnel a tüdőm, majd határozott léptekkel indulok arra, amerre a következő kilátót sejtem.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra