Valahogy a kétezertízes évek elején fogtam életemben először science fiction irodalmat a kezemben. Nem apróztam el a dolgot, Asimov Robottörténeteivel kezdtem, aztán jött Philip K. Dick, Ray Bradbury, valamivel később Zsoldos Péter, Stanisław Lem, meg ahogy hozta az élet. Frank Herbert már akkor is ott rezgett a levegőben, de elhessegettem, egészen mostanáig.

Igyekszem klasszikus és új szerzők könyveit is olvasni a zsánerben, a Dűnével pedig egy hatalmas tartozást húzhatok ki a listámról. Amikor elkezdtem beleásni magam a műfajba, tudtam, hogy szeretném megismerni ezt az univerzumot is, de egy nyolc részes sorozatba belefogni mindig lutri. No, igen. Nagy fába vágtam a fejszémet. Az elvárásaim - stílusosan - valahol a csillagokban vertek tanyát, hiszen a Dűnét egyértelműen a sci-fi alapművek közé sorolják. Hogy beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket? Lássuk!

Író: Frank Herbert

Olvasási idő: 2020. május 23. → 2020. június 1.

Fülszöveg: Az ​univerzum legfontosabb terméke a fűszer, amely meghosszabbítja az életet, lehetővé teszi az űrutazást, és élő számítógépet csinál az emberből. Az emberlakta világokat uraló Impériumban azé a hatalom, aki a fűszert birtokolja. A Padisah Császár, a bolygókat uraló Nagy Házak, az Űrliga és a titokzatos rend, a Bene Gesserit kényes hatalmi egyensúlyának, a civilizáció egészének záloga, hogy a fűszerből nem lehet hiány. Ám ez az anyag csak egy helyen található, a sivatagos, kegyetlen Arrakison, amelyet lakói, a vad fremenek csak úgy ismernek: Dűne.

Frank Herbert legendás regénye, amely megjelenésekor elnyerte a Hugo- és a Nebula-díjat, talán a legjobb science fiction, amit valaha írtak. A Dűne hatása ma már felfoghatatlan, az elmúlt fél évszázadban olvasók milliói fedezték fel az Arrakis világának részletességét, a szöveg szépségét és a könyvben rejlő filozófiát, társadalmi és vallási gondolatokat. Herbert lehengerlő és eleven története most átdolgozott kiadásban kerül újra az olvasók elé.

Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Egy aprólékosan kidolgozott univerzum első kötete mindig kihívás elé állítja az olvasót és az írót is. Ha mindent azonnal elmagyaráz a szerző, akkor szájbarágós, tankönyv jellegű történetet kapunk, ha semmit, akkor totálisan érthetetlent. Az arany középutat megtalálni az írói zsenialitásra tartozik, Frank Herbert pedig kétségkívül azok közé a tudományos fantasztikumban alkotók közé tartozik, akik nem voltak híján az istenadta tehetségnek. Tisztára, mint a magyar népmesékben: magyaráz is, meg nem is, segíti az olvasót a megértésben, meg nem is. A könyv nagyjából első negyedében meg kellett küzdenem a nevek sokaságával, a hatalmi pozíciók kibogozásával, a tisztségek, lények, a vallások, a társadalmi rétegek idegenségével. Ez a küzdelem azonban cseppet sem volt terhemre. Tudtam, Herbert nem engedi el a kezem teljesen, előbb utóbb úgyis elmagyarázza, amire kíváncsi vagyok, csak éppen ki kell várni. Így hát faltam a fejezeteket, és ha nem is lett minden teljesen világos, egy olyan világ bontakozott ki a szemeim előtt, ahol minden apró mozzanat okkal történik, minden karakter okkal cselekszik, minden áruló, okkal árul el. Voltak jókora "aha-pillanatok", minden új információmorzsára úgy vetettem magam, mint szomjazó egy pohár vízre. Ha rövid akarnék lenni, annyit írnék: zseniális volt. 

Az Arrakison minden meg akar ölni ami él és mozog. Bár tulajdonképpen az igazsághoz hozzátartozik, hogy az is, ami se nem él, se nem mozog. Én botor azt hittem eddig, hogy Ausztrália a gyilkos kontinens, erre most kiderül, hogy van egy komplett bolygó, ami erre rendezkedett be. Klímája finoman fogalmazva sem emberbarát, az itt élőknek egyetlen csepp nedvesség többet ér, mint egy láda arany. A víz élet. A víz az alfa és az omega, ami nélkül minden halott. Ez a bolygó pedig első ránézésre halottabb nem is lehetne. Az Arrakis tűző napja, víztelen sivatagai, homoktengerei ropogósra aszalnak mindent, ezért egy rövidke séta a szabad ég alatt is speciális ruházatot igényel, ami újrahasznosítja majd' az összes nedvességet, ami máskülönben elpárologna. A kiszáradás már önmagában is több, mint veszedelmes és még a gigászi méretű homokférgekről nem is beszéltünk, amelyek kilométerekről megérzik, ha a területükre tévedtél, levadásznak és zokszó nélkül elfogyasztanak. Az itteni élet mindennapos harc, soha véget nem érő küzdelem, de még ilyen mostoha körülmények között is vannak olyanok, akik megtalálják a módját az életnek.

Ebbe a világba csöppen bele az ifjú Paul Atreides herceg és családja, mint Arrakis új hűbérurai a hatalmas császár alatt. Mert bár a bolygó tényleg minden eszközzel próbál megszabadulni a felszínén élőktől, van egy nagyon fontos terméke, amely sehol máshol nem lelhető fel: a fűszer. Aki a fűszert birtokolja, az a hatalmat birtokolja. Aki a hatalmat birtokolja, az folyamatos támadások, árulások, cselszövések viharában találja magát. Hihetetlenül komplex hálózatot épített fel Herbert, a könyv felénél már bántam, hogy nem kezdtem el jegyzetelni, de addigra már úgy elvesztem a sorok között, hogy kár lett volna ezzel megszakítani arrakisi kalandjaimat. Paul hamar - talán túl hamar - a sivatag kellős közepén találja magát az anyjával karöltve, miközben űrhajó nagyságú, könyörtelen homokférgek veszik üldözőbe. Az egyetlen esélyük, ha az itteni népcsoport, a fremenek bizalmát elnyerik, ez pedig nem kimondottan életbiztosítás. Szerencsére Paul nem egyszerű tinédzser, különös dolgok lengik körül, jövendölések kísérik útját. Amikor érintkezésbe kerül a fűszerrel, az egész élete a feje tetejére áll. A távolban feldereng tucatnyi lehetséges jövő képe, melyek jókora százalékban az ő halálával végződnének. Paul azonban állja a sarat, nem is akárhogyan, a célja pedig nem más, mint átvenni a hatalmat, bármi áron.

Jelenet a készülő filmbből: Rebecca Ferguson (Lady Jessica) és Timothée Chalamet (Paul Atreides)
Forrás: IMDB

– Mindent, ami önmagadon kívül van, tisztán tudsz látni, és alkalmazni tudod rá a logikádat – folytatta Jessica. – De jellegzetes emberi vonás, hogy ha személyes problémákkal kerülünk szembe, a legmélyebben személyes dolgokat a legnehezebb a logikánk ítélőszéke elé citálni. Inkább vergődünk, kapkodunk, inkább okolunk akármit, mint az igazi, mélyen gyökerező valamit, ami valójában emészt minket.

A Dűne is azok közé a könyvek közé tartozik, ahol nem figyeltem árgus szemekkel, van-e bárhol logikai baki, csak úsztam a forró sivatagi homokban, engedtem magam sodortatni az események láncolatával. Imádtam, hogy nem erőszakolnak le nyálas, szerelmi szálat a torkomon, imádtam Paul érzékeny, ám hamar szenvtelenné váló figuráját és imádtam a mellékszereplőket is. A karakterek kidolgozottsága példaértékű, mindenkinek megvannak a motivációi, és még ha nem is értünk egyet a tetteikkel, látjuk, hogy jutottak el az utolsó kétségbeesett lépésig. Összetettsége mellett rendkívül olvasmányos (ez azért elég jó kombináció); tipikusan az a fajta, amit csak akkor szerettem olvasni, ha legalább félig kipihent voltam, és teljesen ott tudtam lenni fejben. Ha egy kicsit is elkalandoztam, inkább leraktam pihenni, mert egyszerűen a lehető legjobban meg akartam érteni.

Tagadhatatlan, hogy Herbert Dűnéje egyedi a maga nemében, olykor gyomorszorítóan feszült a hangulat, máskor szinte spirituális. A kötet felépítése nagyon érdekes volt a fejezetek elején megjelenő forrásmunkákkal, melyek a titokzatos Muad-Dib életéhez kapcsolódnak. Ha nyitott elmével olvassuk, rengeteg hasznos gondolatot tehetünk magunkévá. Az én személyes kedvencem egyértelműen a fent idézett, félelemmel kapcsolatos mantra volt. Hányan vagyunk, akik merevedtek már mozdulatlanságba a félelemtől? Biztos nem vagyok egyedül azzal, hogy ilyenkor teljesen kiürül a fejem, és a legegyszerűbb dolog sem jut eszembe. Hiszem, hogy a félelem tényleg az elme gyilkosa, de ez a gyilkos legyőzhető. Ha kellő mértékben tanulmányozzuk magunkat megtalálhatjuk az ellenszerét.

Ha minden jól megy, Denis Villeneuve rendezésében idén decemberben kerül a mozikba az új adaptáció, olyan húzónevekkel, mint: Rebecca Ferguson (Lady Jessica), Timothée Chalamet (Paul Atreides), Jason Momoa (Duncan Idaho), Stellan Skarsgård (Vladimir Harkonnen), Javier Bardem (Stilgar). Bevallom, nehéz nem teljes fangirl-ös várakozásba fogni és vágni a centit a bemutatóig. Az eddig megjelent képek mindenesetre bizakodásra adnak okot. Ha kíváncsi vagy rájuk, az IMDB oldalán megtekintheted őket. 

Ajánlom a science fiction szerelmeseinek, az igazán összetett világok kedvelőinek, és mindenkinek, aki szeretne megismerkedni a klasszikusokkal a műfajban. Az én fejemben sokáig ott motoszkált, hogy olyan, mintha egy sci-fibe oltott fantasyt olvasnék. Talán azért, mert bár jelen van a technológia, ismert a bolygóközi utazás, mégis látunk élet-halál kardpárbajt. Ez a különleges kettősség csak még közelebb hozta a szívemhez a Dűne világának lakóit és alig várom, hogy kézbe vehessem a második részt.

Köszönöm a GABO kiadónak, hogy rendelkezésemre bocsátották a könyv elektronikus példányát!

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra