A Millenium sorozatnál az a sajnálatos eset áll fent, hogy az eredeti trilógia írója, Stieg Larsson 2004-ben váratlanul elhunyt. Sorozata sikerét nem élhette meg, hiszen a halála után kerültek kiadásra könyvei, melyek hatalmas hatást gyakoroltak a könyvolvasó közönségre. Megjelent - az azóta töretlen népszerűségnek örvendő - skandináv krimi fogalma. Az emberek érdeklődése megsokszorozódott ezen országok irányába.

A sikert (és gondolom rengeteg pénzt) látva, a sorozat kiadója felkérte David Lagercrantz svéd újságírót, hogy írja meg a nagy sikerű regényfolyam negyedik részét. Bevallom, az Ami nem öl meg elolvasása után nálam kicsit kiesett a kosárból a sorozat, mert bár jól sikerült regény volt, hiányérzettel küzdöttem. Éppen ezért nem is követtem figyelemmel, hogy lesz-e következő rész.

Viszont a könyv megjelenése előtt körülbelül egy héttel szembejött velem a hír, hogy a érkezik az ötödik kötet. Természetesen nem tudtam ellenállni, így azon melegében fellelkesültem, és elő is rendeltem, hogy mielőbb belekezdhessek az olvasásba.

A könyv fedőlapját simogatva, nosztalgikus érzéssel kezdtem bele az olvasásba. A felütés megvolt, hiszen az első jó pár fejezetben Lisbeth a Flodberga női börtönben tölti a büntetését, így már előre fentem a fogam egy nagyon feszült, nagyon kemény és nagyon komor indításra. Mondjuk úgy, hogy háromnegyed részt meg is kaptam, amit szerettem volna. Ugyanis Salander a védelmébe vesz, egy bántalmazott fiatal bangladesi nőt, akit a börtönmaffia főnöke, Benito ütlegel menetrendszerűen minden este. A börtön vezetősége és őrei szemet hunynak ezek felett a bántalmazások felett, nyilvánvalón félelemből, hiszen messzire elér Benito keze, akiről valamiért hosszú oldalakon keresztül feltételeztem, hogy férfi. Persze utána feldolgoztam, hogy ez egy női börtön (NŐI BÖRTÖN), de na.

Lisbethet azonban nem olyan fából faragták, mint aki képes ezt végignézni, így átmegy badass-be (rosszseggbe) mint állat, szétfejel mindenkit, meg lecsapja őket mint a taxiórát.

Ez előlép a könyv egyik fő konfliktusává, ám Salander zsenialitását nem sikerült átadni. A szánkba rágják, hogy milyen képletekkel dolgozik, milyen elméleteket próbál bizonyítani és hogy hihetetlen sebességgel tud IQ teszteket kitölteni. Nézd milyen ügyes! Hát jó. Túl direkt. Jobb szeretem közvetve látni, felfedezni Lisbeth Salander személyiségét. Nem pedig úgy hogy megmondják, hogy figyu, ez a csaj okos. Meg erős. Az viszont kifejezetten tetszik, hogy nagyobb betekintést nyerhetünk a múltjába, megismerjük a sárkányos tetoválás történetét, és arra is fény derül, hogy mi hajtja őt egyik napról a másikra.

A könyv vezérvonala viszont egy személyiségkutatásra épül. Egy szervezet egy-, és kétpetéjű ikreket választ szét gyermekkorukban, hogy megvizsgálhassák, milyen módon képes utat törni magának a tehetség, a zseni. A testvérpár tagjait külön családoknál helyezik el, hogy más-más környezeti hatások érjék őket, így meg tudják figyelni, hogy mennyi az, amit a génjeinkben hordozunk, és személyiségünk, tehetségünk mekkora részben függ a attól a közegtől, ahol felnevelkedünk.

Úgy éreztem, hogy túl sokat akart meríteni az író és ennek csak egy része maradt fent a rostán. Kicsit felszínes volt, nem szorítottam úgy a könyvet, mint az első három (és még a negyedik) résznél. Persze értem, hogy egy ilyen fantasztikusan megalkotott sorozatot továbbvinni ugyanolyan hangulatban, és erőteljességgel szinte lehetetlen, de nem tudok elégedetten hátradőlni és megveregetni az író vállát. Tény, hogy kemény férfimunka volt. A könyv megszületett, de valahogy nem találtam a lelkét, üresnek éreztem a karaktereket a korábbiakhoz képest. Mindezek ellenére szeretném leszögezni, hogy a könyv továbbra is élvezhető.

Érdekes a főszál, az ikrekkel kapcsolatos kutatások, tények, a két mellékfőszereplő (nem tudom hogy őket hogy illik nevezni). Lendületes és olvasmányos, személyes tragédiákkal tűzdelt könyv lett.

Talán bennem van a hiba, mert túlzottan ragaszkodtam volna az eredeti hangulathoz, írásmódhoz. Eltűnt az a nyersesség, ami annyira újdonság volt, és ami annyira a szívembe lopta magát. Sajnálatos módon a címmel párhuzamban, a karakterek is csak árnyékaik önmaguknak. Kíváncsian várom, hogy belevágnak-e még egy hatodik részbe is.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra