A Kossuth téren sorakozó fák sárgába, vörösbe, s barnába öltöztek az ősz tiszteletére. Színes ruhájukat napról-napra, finoman elhullajtva meztelenítették le magukat, megmutatva csupasz bájaikat a nagyvilágnak. A pad hűvöse átsütött a vékony farmernadrágon, miközben az enyhén metsző szél kerek, csillogó könnycseppeket csalt a szemébe. Szokott mozdulatával tuszkolt a sapkája alá néhány szállongó hajtincset. A könyve felett olykor fel-felpillantva vizsgálta a téren áthaladó, behúzott nyakú embereket.

Akaratlanul is elkapott néhány foszlányt az elhaladók beszélgetéséből. Egy fiatal anyuka húzott maga után egy apró ruhakupacot, mely leginkább egy Michelin emberkére hasonlított.

- Ejnye Bencus, hát most mindenhová kirepültek a bacijaid. Elfertőzöd a fél várost.

- De anyaaa, én nem is látom a bakikat.

- Bacikat életem, nem bakikat. Tedd a szád elé a kezed.

- De anyaa, én nem is látom a.....

A mondat végét a szél felkapta, kicsavarta a füléből, s lassan elhaltak a hangok, csak hogy újabbak vegyék át a helyüket.

- Jajjj már, most mit izélsz? Nem is néztem a fenekét.

- De igenis nézted - duzzogott egy vörös hajú, fiatal lány, miközben karba tett kézzel sietett a nyurga fiú mellett, még csak véletlenül sem rápillantva, morcosan összeszorított, enyhén kicserepesedett szájjal. Rövid, fekete bőrdzsekije alól kikandikált egy fehér ing alja, s a padon olvasó lány arra gondolt, hogy ebből csúnya felfázás lesz. Aztán meg bűnbánóan arra, hogy végül is ő már fél órája a hideg padon ül, így talán nincs is joga ítélkezni.

Megpróbált a könyvre koncentrálni, de volt hogy háromszor is visszatért ugyanarra a mondatra, mert minduntalan kizökkentették. Meredten nézte a betűket, melyek sehogy sem akartak értelmes mondattá összeállni, amikor egy szokatlan hangokra kapta fel a fejét. Patkódobogás. Prüszkölés. Még soha nem látott lovasrendőrt korábban. Ünnep van? Felvonulás? Gyakorlatozás? Egymást kergették a gondolatok, amik magyarázatot adtak volna a huszáros megjelenésű rendőrre. Fejét lassan jobbra fordította, a látványtól pedig egyszerűen csak leesett az álla, ő maga pedig majdnem lefordult a padról. 

A tér tele volt emberekkel. Nagy, suhogós szoknyájú nőkkel, kalapos férfiakkal, szutykos ruhába öltözött csálésapkás gyerekekkel, akik keresztbe-kasul rohangáltak a felnőttek lábai között. A villamossín egyik oldalát beterítették az árusok, akik portékájukat a földről kínálták az elhaladóknak. Az árak miatt háborgó, alkudozó kiabálás töltötte be a teret. Az árusok nagyhangon méltatták az árujukat, míg a leendő vevők ugyanilyen vehemenciával bírálták azokat. A lovasrendőr őt nézte, felvont busa szemöldökkel, kackiás bajsza alatt pedig morgott valamit, de nem jutott el hozzá a szavak értelme.

- Elnézést, megismételné?

- Úgy néz ki a kisasszony, mint aki szellemet látott.

- Lehet, hogy így is van.

- Parancsol?

Válaszképp egy futó, bocsánatkérő mosoly kíséretében felugrott a padról, hóna alá csapta a könyvet, és bevetette magát a tömegbe. A rendőr a fejét csóválva tett megjegyzést a mai fiatalokra, miközben azon morfondírozott, hogy bezzeg az ő idejében még máshogy ment ez, akkor még tudták mi az, hogy tisztelni az idősebbet.

A lány jobbra, balra kapkodta a fejét az idegen forgatagban, miközben agya lázasan dolgozott a megoldáson. Hogy kerülnek ide ezek az emberek? Az nem létezik, hogy addig pakoltak ide, amíg ő olvasott. A szél felkapta a földre hullott faleveleket, játékosan megpörgette őket, majd hol egy kalap tetejére, hol egy szoknya szegélyére ültette.

- Megjelent a Debreceni Hírlap legújabb száma! Megnyitott az Arany Bika szálló! Brutálisan meggyilkolták Kiss Bélánét! Mindent a Debreceni Hírlapban! Megnyitott az ....

Az Arany Bika felé nézett. A bejáratnál két egyenruhás inas strázsált feszes vigyázzállásban, szigorúan végigmérve a belépő vendégeket, többségüket udvarias főbiccentéssel köszöntve. Mindannyian keménykalapos férfiak voltak, karjukon hatalmas kalapokat viselő, elegáns hölgyekkel, utánuk pedig csomagokkal megpakolt hordárokkal. Szédelegve indult tovább táskájába és könyvébe, mint a valóság utolsó mentsvárába kapaszkodva. Sorra utasította el a sült gesztenyét, lepényeket, csipketerítőket kínáló árusokat. Ruhájával merőben kirítt a tömegből, mely kissé megnyílt előtte, az emberek pedig egyre nyíltabban bámulták. Hangos csilingelés térítette magához, s egy erős kar rántotta le a sínekről, mely egy marcona, szögletes asszonysághoz tartozott, aki fekete kendővel fedte el a haját.

- Ügyeljen a lába elé kisnagysád, mer' aztán kaparhatjuk le a villanyosról.

Durva szavaknak tűntek, de mégis jóindulatúan hangzottak. Zavart köszönömöt motyogott, de az asszony már egy vevővel perlekedett, hogy igenis ez a lepény a legfrissebb tehéntúróból készült, és sehol máshol nem vesz ilyen jó kapros túrós lepényt. Egyre jobban elöntötte a pánik, érezte, hogy szinte kibuggyan belőle, már a torkát feszegette a sírás. Mégis hova a fészkes fenébe keveredett? Egy kisfiú torpant meg előtte, aki több mérettel nagyobb ruhát viselt a kelleténél. Bal cipőjének orrából kikandikált a nagylábujja, ám vigyorgó tekintetét látva úgy tűnt, őt ez cseppet sem zavarja. Felbámult rá, s a kezébe nyomott egy papírfecnit, majd tovább rohant, szlalomozva az árusok között, olykor nekiütközve valakinek, elégedetlenkedő morgást váltva ki az illetőből. Egészen addig figyelte a kisfiút, amíg végül teljesen eltűnt a tömegben.

Automatikus mozdulattal összehajtotta, és a farzsebébe tűrte a papírt, mint ahogy a Plázában osztott szórólapokkal szokta tenni. Visszafordult, és a Nagytemplom felé vette az irányt. Maga sem tudta miért, de megnyugtatónak tűnt visszamenni a kiindulópontra. Talán úgy lesz ezzel is, mint amikor elfelejt valamit, visszamegy oda, ahol még eszében volt mit akar, és varázsütésre ismét tudja mi volt az. Nem volt vallásos, de azon kapta magát, hogy a következőt mantrázza:

Had ébredjek fel, Istenem! Ez nem lehet igaz. Had ébredjek fel! Kérlek, kérlek, kérlek!

Az emberek továbbra is megbámulták, ahogy elhaladt mellettük. A szemét feltartóztathatatlanul elöntötték a könnyek, s nem is látva hová lép botladozott előre. Újfent csilingelést hallott, majd kifutott alóla a lába, s sötétségbe borult a világ. 

* 

- Jól van?

Amikor kinyitotta a szemét, egy öregúr arca tekintett le rá. Felkönyökölt, riadtan körbetekintve. Az árusok eltűntek, minden újra normálisnak, de valahogy mégis oly szürkének tűnt. Csak néhány ember lézengett a téren, körülötte viszont kisebb tömeg verődött össze. Kérdőn nézett az idős arcra.

- Elsodorta a villamos. Még szerencse, hogy épp a megálló előtt, mikor már szinte lépésben ment. Fel tud állni?

Biccentéssel jelezte csupán, hogy megpróbálkozik vele, s az idős férfi meglepően erős karjába kapaszkodva lábra állt. 

- Köszönöm a segítségét, jól vagyok.

A tömeg - nem lévén több látványosság - oszlani kezdett, ő pedig könyvét a táskájába szuszakolva hazafelé vette az irányt. A gondolatai sebesen kergették egymást. Tulajdonképpen így már teljesen érthető. Egy időre elvesztette az eszméletét, és mindent összevissza képzelgett. Pedig milyen valóságosnak tűnt. Szinte még mindig érezte a sülő gesztenye illatát az orrában, s látta maga előtt a szurtos kisfiút, aki szórólapot osztogatott. Mint egy elektromos impulzus rohant végig rajta a felismerés és tétován, izzadt tenyérrel a farzsebébe nyúlt. Remegő kézzel simította ki a négyrét hajtott papírdarabot. Elkerekedett szemmel olvasta végig, miközben hitetlenkedve csóválta a fejét.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra