Mindenféle túlzás nélkül állítom, hogy hónapokig szemeztem V. E. Schwab könyvével, az Egy sötétebb mágia-val. Azon ritka találkozások egyike volt ez, amikor a borító megkapja a tekintetet, és többé nem ereszti el. Üdítően hatott a körülötte lévő "mindent színezzünk ki, rajzoljunk tele" könyvek között. Többnyire csak előzetes nyomozás után vásárolok. Fülszöveg olvasás, értékelések böngészése, moly-os százalék, borító és író. Ez a könyv viszont ismeretlenül akarta, hogy kézbe vegyem. Egyszerűségének nem tudtam ellenállni, már az első találkozásunkkor sem, akkor viszont a fülszöveg kissé elrettentett. Ám újra, és újra visszatértem hozzá, hónapokon át, kézbe véve, megforgatva, könnyedén végigsimítva a fedőlapon, tessék-lássék átpörgetve a lapokat.

Végül pár napja hazajött velem. Mindössze másfél napig tartott, hogy a végére érjek, de azóta sem vagyok hajlandó elrakni az asztalról. Azon kapom magam, hogy bámulom Kell-t a borítón, ahogy átlép Vörös Londonba, s arra gondolok, hogy vajon van-e Vörös Debrecen. Vajon van-e egy olyan világ, ahol létezik varázslat, s az emberek egyensúlyban élnek vele. Nem csak a történet van tele élő, lélegző mágiával, de úgy érzem ez a fajta vonzerő a lapokon átivódva, nem ereszti a gondolataimat sem.

A regény egy varázslattal átitatott világba hív kalandozásra, ahol a mágia és az emberi tulajdonságok egymás rovására erősödhetnek az emberekben. Csak rajtuk áll, melyik irányba billen a mérleg nyelve. A mágia képes felemészteni őket, elnyomva minden emberit, de ugyanígy az emberi tulajdonságok is kiölhetik a varázslatot, mely így teljesen a feledés homályába vész. Ám Vörös Londonban az emberek békében, egyensúlyban élnek a mágiával, mely működése jól megkomponált. Igencsak vonzó gondolat, hogy az elemek irányítására bárki képes lehet, ám természetesen így is vannak akiknek jobban megy, és vannak akiknek kevésbé. A városok (dimenziók) között egyedül csak a vérmágusok, az antarik képesek utazni. Ők egyaránt uralják az elemeket, s a vérmágia által képesek magasabb szintű varázslatok végrehajtására is, így érthető módon különlegesnek, kiváltságosnak számítanak, mély tisztelet övezi őket. Kell mester Vörös Londonból, a két ismert antari egyike, s mint ilyen, ő a Londonok vándora, s a királyok hírvivője. Ezúton szeretném viszont megkérni ezt a vörös hajú varázslegényt, hogy ne ráncolja ennyit a homlokát, mert nem tesz jót a szépségének. Valahogy minden szereplő ezzel az egy reakcióval fejezte ki meglepődöttségét, csodálkozását, mely kissé egysíkú volt, de a végén már csak nevettem rajta. Ha egyszer újraolvasom, ígérem vezetek egy listát arról, hogy ki hányszor ráncolta a homlokát.

-Sorrendben kell haladnod. -Az ujjai közé csippentett néhány lapot. -Szürke London -mondta, és hagyta, hogy az első lap visszahulljon a többire. -Vörös London -engedte el a másodikat. -Fehér London. -A harmadik lap zizegve libbent újra a helyére. -És Fekete. -Hagyta, hogy a maradék lapok is visszaessenek a kupacra.

 Üdítő volt olyan könyvet olvasni, amely mágus főszereplővel operál, s semmilyen más varázslény nem lép színre. Olvasás közben röpködött pár könyvcím a fejemben (Harry Potter, Gyűrűk ura és társaik), úgy éreztem, hogy az írónő rengeteg helyről merít, de mindezt úgy teszi, hogy cseppet sem zavart. Elég nehéz ebben a műfajban (is) olyan újdonsággal előrukkolni, ami még sosem volt. A világok és színkódjaik különösen belopták magukat a szívembe, sosem volt problémám azzal, hogy nem tudom Kell mester merre jár. És nem csak azért, mert mindig udvariasan bejelentette merre utazik, hanem egyszerűen jellegzetesek voltak a különféle Londonok. Fehér London, ahol sem éjszaka, sem nappal nem életbiztosítás egyedül mászkálni, mert lakosai mágiára szomjazó, igencsak veszélyes emberek. Szürke London körülbelül egy átlagos fantasy világot jelképez, ahol nem egyszerű az élet, elharapódzott a bűnözés, s ők azok, akik - kevés kivételtől eltekintve - nem is tudnak a mágia létezéséről. Vörös London, ahol az emberek boldogok, színesen, varázslattal átszőve telnek a mindennapok. Minimális varázstárgy jelenik meg, ám Kell végtelenszer kifordítható kabátját bármikor elfogadnám, és úgy érzem ezzel nem vagyok egyedül.

Ami a többi szereplőt illeti, egyértelműen kötelező kiemelni Szelina Bardot, Kell herceg segítőjét, aki egy hihetetlenül élelmes tolvaj, és nagyon szórakoztató szócsatákat vívott körülbelül mindenkivel, akivel összehozta a sors. Egyre több ilyen belevaló, nem beszari talpraesett női karakter jelenik meg a könyvekben, és személy szerint hihetetlen mód imádom ezt. Egyedül abban éreztem egy kis bibit, hogy nem teljesen értettem a motivációját. Lina ugyanis egy önző kis sutyerák, és kissé karakteridegen módon cselekszik. De annyira jópofa, hogy egyszerűen nem tud érdekelni.

– Semmit nem tudsz ezekről a világokról – jegyezte meg végül, de a dacos ellenkezés már eltűnt a hangjából.
– Dehogynem! – szólt Lina vidáman. – Létezik Buta London, Kell London, Bizarr London és Halott London – sorolta az ujjain számolva. – Látod? Gyorsan tanulok.

Több helyen olvastam kritikaként, hogy lassan indul a történet, nekem viszont ez a csordogáló kezdet volt szimpatikus. Barátkoztam a helyszínekkel, szereplőkkel, magával a világgal, és még így is vissza kellett lapoznom olykor, mert nem voltam biztos abban, hogy jól értelmezem a dolgokat. A világok közötti, és világon belüli kapuk működése nem teljesen tiszta még most sem igazából. Viszont a könyv negyedétől úgy elindultak az események, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és jöttek a hű-k meg a há-k, sőt az atyaúristenek, és a tejóégodasenézek is egy idő után. Nem ringat hamis biztonságérzetbe a könyv, igazából senki sincs biztonságban. Aggódtam a szereplőkért, mert nem voltam benne biztos, hogy mindenki túléli azok közül, akiknek szurkolok. Egy-egy mellékszereplő halála is a szívembe mart, mert olyan kis apró részleteket tudunk meg róluk, amitől lélegző, közeli karakterekké váltak, én pedig azonnal kötődni kezdtem hozzájuk. Hiányoltam viszont egy kicsit több háttérsztorit a másik antarihoz, Hollandhoz. Nagyon sok potenciál rejlett benne, és kicsit hiányérzetem maradt, úgy gondolom jobban ki lehetett volna aknázni a benne rejlő lehetőségeket.

Az Egy sötétebb mágia trilógia első része önálló könyvként is megállná a helyét. A történet kissé gyorsan zárul ugyan, s olvastam volna még tovább, de így is elégedetten dőltem hátra az utolsó oldal után, kieresztve a hosszasan visszatartott levegőt. A sztori magával ragadó, a szereplők jól árnyaltak és szórakoztatóak. A maga módján könnyed, olvasmányos, de aki egy laza, young adult regénykére vágyik, azt kérem, hogy ne ezt a könyvet vegye a kezébe, ugyanis Schwab kisasszony egyáltalán nem fél bemocskolni a kezét (Hála legyen az égnek!).  A mágia ábrázolása nagyon kedvemre való, a párbajok kimondottan élvezetesek, egyedül a szövegbe csempészett néhány modernebb kifejezés hat furán, de simán el tudok siklani felette. A tény, hogy a cím szó szerint értendő külön szerelem, hiszen a túl sok mágia megmérgezi a testet, s kicsavarja az uralmat a halandó lehanyatló kezéből.

Lehet, hogy nincs meg mindened, amire vágysz, de lefogadom, mindened megvan, amire valaha is szükséged lehet.

Alig várom, hogy a kezembe vegyem a következő részt, amely borítja ugyanolyan hívogatóan gyönyörű, mint az első részé. 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra