-Nyet- az öregasszony egyetlen szava úgy vágott, mint a hideg moszkvai tél. Alexej megdermedt és tanácstalanul nézte az ellenállót. Kaptak ők már mindenféle elutasítást; síró nemeket, jajgató nemeket, dühös vagy éppen elkeseredett nemeket. De olyat, ami így metszett volna, ő még soha nem tapasztalt. Parancsoláshoz szokott katonaember hangja taszít ekkorát, vagy sokgyermekes anyáé, ki megvadult tigrisként, utolsó véréig védi az övéit.

Alexej tiszta szívéből gyűlölte a háborút. Gyenge fizikumú gyermek volt, akit görnyedt tartású, sovány fiatalemberré érlelt az idő. Már az iskolában is, ahol verekedés volt, onnan nyomban elkotródott. Vagy bebújt a sarokba, s a zsebkönyvtáras növényhatározóját bújta helyette, vagy hason csúszva préselni való virágot keresett az iskola mögötti réten. A behívó elől viszont nem volt hová bújni, erről apja dörgedelmes hangja is biztosította. Bevonulni, s harcolni halálig a dicsőséges Szovjetunióért. Ezzel keményítette most is a magát amennyire lehetett. Elővette a  legkatonásabb hangot, melyet vézna testéből kicsikarni képes volt, s követelt, mint egy durcás gyermek, épp hogy csak katonabakancsával nem toppantott hozzá.

- Vinni. Szalonna, kenyér, minden étel.

Nem látta honnan került elő a súlyos vesszőseprű, de az idős cseléd a nyelével úgy mellkason taszajtotta, hogy mire feleszmélt, már a hideg, döngölt padlón ült sajgó farcsonttal. Az öregasszony felette állt száraz, eltökélt tekintettel. Alexej valamiért a szoknyája szegélyét vizslatta, mely ujjnyi széles sávban sáros volt, s alóla kivillant a vastag zoknirétegbe bugyolált, szakadt cipős láb.Elakadt benne a szó, s hirtelen megnedvesült a szeme a megaláztatástól, s a mellébe maró fájdalomtól, de csak ült tovább maga elé bámulva, mint akit a földre szögeztek.

- Hét fiút neveltem nektek mocskok. Mind ott maradt a ti emberevő, ruszki országotokban holtan. Érzem a mellyemben, hogy nem nyugodhatnak ottan. És most még van képetek idejönni, s követelődzni? Étel kell muszka kutyák? Innen bizony egy körömpiszoknyi sót sem viszel ki, mert azt én az életem árán is megóvom.

Alexej szeme kerekre nyílt a látomástól, ahogy egyszeriben saját édesanyját látta maga felett állni villámló tekintettel, s újra gyermeknek érezte magát, aki rossz fát tett a tűzre. Úgy magasodott fölé a parasztasszony, mintha bizony nem százötven, de kétszer olyan magas volna, csípőre tett bal kézzel, jobbjában, mint pihe, a súlyos vesszőseprűvel készen arra, hogy újból móresre tanítsa a fiatal katonát. Percek teltek el ebben a néma egymásra bámulásban, majd habogva kaparta fel magát a földről, meg-megbotolva saját lábában, s az öreg cseléd tekintetétől kísérve takarodott ki az alacsony ajtón.

Szinte keresztülesett a küszöbön, s az ajtó mellett álló esővizes hordóban kapaszkodott meg mindkét kezével. A rozsdás tároló túlcsordult jéghideg vízzel, ő pedig két kézzel az arcát kezdte mosni, szédelegve, majd egész fejét a víz alá nyomta, bugyborékot hányva beleüvöltött a hordóba. Alexej gyűlölte a háborút. Gyűlölte, hogy megalázzák, hogy megmondják mit tegyen. Gyűlölte az apját, aki hátba veregette, mikor meglátta az egyenruhában, s közölte vele, még sosem volt ilyen fess, s ő büszke rá. Gyűlölte, hogy nem nőttek virágok már az út mentén, mert mindet letaposták a bakancsos lábak, s ha mégis akadt egy két árva szál, gyűlölte, hogy nem szedheti fel őket, és nem gyűjtheti a préselős füzetébe. Gyűlölte azt is, hogy nem volt hová bújni, csak menni, menni kellett örökösen, pusztítani az embereket, parancsra ölni, s parancsra akár halni is.

Arcán szégyen szülte könnycseppek keveredtek a hideg esővízzel, majd lecsöpögtek még éppen csak pelyhedző álláról. Valamiféle rongy után kutatva zsebeiben, amivel megtörölközhetnék, keze megakadt az övére csatolt fegyvertokjában. Szeme elborult, s mint valami sértett dúvad elővont pisztollyal csörtetett vissza a kis parasztházba, fejét az utolsó pillanatban húzva le az alacsony ajtófélfa alatt. Az öregasszony ott állt, ahol hagyta, a kis konyha közepén, immáron két marokra fogva seprűjét.

- Megmondtam ruszki, az anyád ne sirasson. Amíg én é....

Egy pillanat volt az egész. Hangos durranás rázta meg a falusi csendet, egy seprű koppant a földön, s az öregasszony, ki csak védte, ami az övé, lerogyott a földre. Még pihegett, amikor Alexej reszkető kézzel málhazsákjába dobált minden ehetőt, amit csak talált. Nem mert lenézni az egyre halkabban lélegzőre, akarattal tartotta tőle távol tekintetét, fordultában is gondosan elnézett felette. Mielőtt azonban kilépett volna az ajtón, valamiféle gonosz ördög mégiscsak arra forgatta fejét, visszapillantott rá. Megüvegesedett, vádló tekintet fúródott a szemébe. Megborzongott, majd a súlyos málhazsákkal a hátán kilépett az udvarra.

*

Alexej gyűlölte a háborút. Gyűlölte, hogy úgy formálta át őt, mint nedves kéz az agyagot. Mert a hatalom keze nedves volt, de vértől, s könnyektől nedves. Hiába teltek az évek, még mindig maga előtt látta az öregasszony vádló tekintetét, s örökösen a fiaira gondolt, akik lelke az ő dicsőséges, győztes hazájában bolyonganak valamerre. Nem érezte magát győztesnek. Ugyan alig múlt harminc, arcát mély ráncok szabdalták, minden kioltott élet nyomot  hagyott rajta, öregember volt már. Noha ideje, és lehetősége is lett volna, nem gyűjtött több virágot. Ha olykor le is hajolt egyért, azon nyomban elhajította, mintha tűz égette volna meg, mert minduntalan vércseppeket vélt felfedezni rajtuk. Egy különösen szép, holdfényes éjjelen a lakásában ült egy üres vodkás üveg mellett, s hosszú évek után kissé elsimultak arcán a ráncok. Elmosolyodott, amint fejéhez fogta a fekete piacon csencselt pisztolyát:

- No fiúk. Hazakísérlek benneteket.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra