A sorozat első része, az Egy sötétebb mágia volt számomra az idei év egyik legkatartikusabb könyvélménye, így nem minden alap nélkül éreztem, hogy ehhez nagyon nehéz, sőt talán lehetetlen lesz felnőnie a második résznek. Sikerült neki megütni az első rész mércéjét? Sajnos nem. Szerettem a könyvet? Nagyon is. Ugyanis ez a könyv, pontosabban, V.E.Schwab birtokában van valami nagyon különlegesnek; úgy képes mesélni, hogy még ha a történet nem is ragadja meg annyira a képzeletet, akkor is élvezhető, a karakterek ugyanis simán elviszik a hátukon az egész könyvet.

Az első pár fejezetben Szelinával kalandozhatunk ismeretlen vizeken, és nem meglepő módon ezek az oldalak szolgáltatták számomra könyv kedvenc jeleneteit. Azzal nem árulok el nagy meglepetést, hogy ebben lányban sokkal több rejlik, mint amit elsőre gondolnánk. Nem csak hogy kiváló tolvaj és szájhős, de olyan rejtett képességei vannak, amelyek rengeteg izgalmat vetítenek előre. Van egy tippem, miszerint a lány nem mindennapi kapcsolata a mágiával [SPOILER] tuti hogy antari [/SPOILER] nem véletlen, és nem csupán azt jelzi, hogy a makacsságával bármire képes. Néha ugyan már kissé túl lett tolva az antiszociális énje, mindazonáltal ő így hiteles karakter. Ha ebben a részben hirtelen elkezdett volna haverkodni mindenkivel, na akkor kaptam volna fel a fejem. Valamicskét ugyanakkor fejlődik is, mert láthatóan nyit a környezete felé, szóval szép lassan alakul ő a maga módján.

Miután kiszakadunk a kalózkodásból, és ismét két lábbal tapossuk Vörös London színes utcáit, egy grandiózus esemény kellős közepébe csöppenünk, hiszen az egész város az Essen Tach, az Elemek Viadalának lázában ég. Rhy immár felelősségteljesebben lavírozik uralkodói kötelességei, és saját huncutságai között. Karakterfejlődése nem hogy szembeötlő, de megdöbbentő volt. Nem vetkőzte le magáról teljes mértékben az első könyv kicsapongó trónörökösének gúnyáját, de sok esetben éreztem úgy, hogy a hercegi ifjak közül immár határozottan ő az, aki jobban, tudja mit csinál. Még akkor is, ha továbbra is vannak meggondolatlanságai. Kell és Rhy között tapintható a feszültség, a köztük lévő kötelék érzékenyen érinti, gúsba köti mindkettejüket. A testvéries szeretet pedig csak még inkább megnehezíti a dolgukat, nem szeretnének ártani egymásnak, de érezhetően nem tudják ugyanúgy folytatni az életüket, mint eddig, s ezzel még nem tanultak meg együtt élni. Már ha lehet vele egyáltalán.

Kell sokkal borúlátóbb és sötétebb gondolatok bujkálnak a fejében, mint valaha, tombol benne a feszültség korlátozottsága miatt. A királyi párhoz való viszonya teljesen megváltozott, ez a kirekesztettség pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy az értelmes cselekedek határmezsgyéjére löki az egyébként -apróbb stikliktől eltekintve- felelősségteljes mágust. Végül Rhy kínál megoldást Kell felesleges energiáinak levezetésére, ám én ezt a szálat nem különösebben szerettem.

– Mindenki halhatatlan, egészen addig, amíg végül mégsem.
Alucard megcsóválta a fejét.
– Micsoda elragadóan morbid szemléletmód, Bard.

Alucard Emery kapitány üde színfoltja lett a történetnek, remélem a jövőben is kap még szerepet. Barddal közös jelenetei épp olyan élvezhetőek voltak, mint az első részben a Bard-Kell párbeszédek. Boszorkányos ügyességgel használja a mágiát (he-he), és a személyiségét körüllengő misztériumot kifejezetten szerettem. Ám például az elűzetésének történetében csalódtam, bevallom nagyobb durranásra számítottam, valami sokkal súlyosabb, sokkal erőteljesebb okot vártam volna.

Valószínűleg kissé fura párhuzam, de nekem az Essen Tach-ról, azaz a mágusok közötti viadalról csak és kizárólag az Éhezők viadala tudott eszembe jutni, még akkor is ha a kettő köszönőviszonyban sem áll egymással. Maga a viadal egyébként jól megkomponált volt, örültem, hogy nem halálig tartó, véres küzdelmeknek kellett szemtanúja legyek, bár valljuk be, Schwab kisasszonytól éppenséggel kitelt volna ez is. Annak ellenére, hogy a mágiahasználat látványos, és továbbra is élvezhető volt, valamint pontozás kreativitása elnyerte a tetszésem, összességében csak közepesen élveztem ezeket a részeket. Egyszerű figyelemelterelésnek éreztem, akár úgy is mondhatom, hogy helykitöltésnek, mert ezeken a jeleneteken kívül minden mást sokkal érdekesebbnek tartottam a könyvben.

...ha van, aki képes rá, hogy a különöset átlagosnak, a lehetetlent könnyűnek tüntesse fel, akkor az nem más, mint Szelina Bard.

 A Gyülekező árnyak egy tipikusnak mondható középső kötet. Ugye mindannyian ismerjük a trilógiák felépítését? Az első kötet megbabonáz, megismerjük a világot, a főbb szereplőket, adódik egy konfliktus, ami jó eséllyel átgyűrűzik mindhárom részen. A második kötet a már ismert világon kalauzol át minket a harmadik részbe. Többnyire ennyi szerepe van. Ennél a könyvnél pedig nagyon is éreztem, ahogy ügyes trükkökkel megpróbálja arra irányítani a figyelmem, hogy a színpadon játszódó könyvbéli főszál mennyire fontos. Aztán olykor fellibbenti a függönyt, hogy bekukkantsunk mögé, és láthatjuk ahogy előkészül a harmadik könyv bonyodalma. A regény utolsó oldalain pedig a nyakunkba ömlik a szar a záró kötet cselekménye. Ahogy a szemfényvesztők mondanák, csak a kezemet figyeljék, mert csalok. Olvassunk kalózkodásról, meg versenyeztessünk mágusokat, aztán itt egy csipetnyi szerelmi szál, ott egy másik csipetnyi huncutság, ó de nézzétek csak mekkora kakit kevertem amúgy, háhá, paff, vége! Hát nekem is!

A háttérben megbúvó főgonosz kivívta az elismerésemet, nagyon el lett találva. Megfoghatatlan, legyőzhetetlennek tűnik és egyébként is, hihetetlenül ijesztő, az ember szinte megborzong, ha azon kezd el agyalni, hogy ebből vajon hogy másznak majd ki a szereplők. Ráadásul az, ahogy a könyv végéhez érve a lassan csordogáló történet megtorpan, felénk magasodik, majd arcon ver egy szívlapáttal, igencsak tetszetős. Egy olyan galád függő véget (nem tudom megszokni ezt a kifejezést magyarul - cliffhanger) kapunk, hogy legszívesebben falhoz csaptam volna a könyvet, csak azért, hogy utána felvegyem, babusgassam, és zokogva könyörögjek a következő rész mielőbbi megjelenéséért (2018 tavasz). Biztos vagyok benne, hogy a zárókötetben felborul majd az egész világ, és csak remélni tudjuk, hogy lesz, aki megmentse.

További V.E.Schwab ajánlók

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra