Ülj le mellém

Az álomhozó

Novella

2018. január 17. - farmosidora

Hétköznapi csend ülte meg a várost, a lakóházak ablakai sötéten ásítottak bele az éjszakába. Egy éjszakai műszakjából hazafelé tartó férfi, nyakát vállai közé húzva sietett családjához. Apró szemű, szurkáló jeges esővel keveredő hó tépte a kabátját, nadrágját pedig már teljesen átáztatta a kitartó égi áldás. Az ostrom olyannyira erős volt, hogy szinte rádőlt a szélre, úgy küzdötte magát előre méterről-méterre. Vörösre csípett arca teljesen érzéketlenné vált, szeméből folyt a könny, kesztyűjével pedig megtörölte megnedvesedő orrát.  

A sarki vegyesboltnál egy fesztelen léptű, férfi keresztezte az útját, aki bal kezében egy összecsukott, fekete esernyőt lóbált. Úgy tűnt, mintha fütyörészne is valami apró kis dallamot, de a hangsor nagy részét felkapta, és elvitte a szél. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, és ez a pillanat éppen elegendő volt arra, hogy lúdbőrös dombokat szüljön a tarkójára. Megborzongott, de azért óvatosan odabiccentett az idegennek, aki mosolyát elővillantva viszonozta a köszönést. Ez azonban azon mosolyok egyik volt, amelyben nem található meg a jóindulat szemernyi szikrája sem, sokkal inkább egy ragadozó vérszomjas vicsorgására hasonlított. A gondolattól összerezzent, és megszaporázva lépteit bekanyarodott a sarkon. man-mystery-people-shadow-silhouette-light-adult-3076861.jpg

- Már csak öt perc – mantrázta magában újra meg újra, és igyekezett kiverni a fejéből az iménti sötét alakot, aki különös nyugtalanságot idézett elő benne. Nagy sietségében megcsúszott, és elterült a jeges járdán. Minden jobb meggyőződése ellenére azonnal felpattant, és futva tette meg hazáig az utat, meg-megszánkázva a csúszós jégfoltokon. Csak akkor engedett fel, amikor végre becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Tagjai lassan kiolvadtak, mint a kabátjáról a padlóra csöpögő hópelyhek, és kinyitotta mostanáig akaratlanul ökölbe szorított kezeit. A hűtőhöz lépett, és meghúzta a benne rejlő whiskey-s üveget. Kellemes meleg áradt szét a belsőjében, szeme könnybe lábadt, torkát égette az erős szesz. Elmosolyodott, aztán halkan kuncogva magát fedte, hogy lehet ilyen bolondos, hogy így megrémült egy egyszerű találkozástól. Bár kétségkívül volt valami különös a fickóban. Az elméje azonban kivetette magából az emléket, hogy nem látta az arcát, csak a fogait, melyek több sorban, és fenyegetően meredeztek elő a vértelen ajkak közül.

*

Minden egyes reszketeg szívdobbanása vonzotta maga után, így hát hazáig a férfi nyomában maradt. Legszívesebben a házba is követte volna. Félelme, és sietős léptei édes boldogsággal töltötték el teljes lényét. Nem a szívét, vagy a lelkét, ezekkel –hála legyen a teremtőnek- már nem rendelkezett. Neki csak az örökké mardosó éhség jutott. Sokkal kevésbé borzasztó, mint amilyenre első hallásnak tűnik, főleg hogy bőven akadt táplálék, amivel hosszabb-rövidebb időre ki tudta elégíteni. Végignézte, ahogy az ember belép a kedves, fehérre meszelt kertvárosi ház ajtaján. Elképzelte, hogy az ablakpárkányokon színes kaspókban állnak a virágok, amelyet minden nap becézget, és öntözget az asszonyka. És minden bizonnyal a házban szerteszét hevernek a kölykök játékai, amiért annyit veszekszenek velük, mégsem képesek soha elpakolni, s egy öleléssel, vagy puszival meglágyítják a botor szülők pihekönnyű szívét.

Különösképpen figyelnie sem kellett, mégis hallotta, ahogy lassul a pulzusa, ahogy mohón nyeli az italt, ahogy halkan, ám visszatarthatatlanul felnevet. Milyen feledékeny is az ember, és milyen könnyedén képes a biztonság illúziójába ringatni magát. Burokként vonják maguk köré falaikat, majd háznak, otthonnak nevezik őket. Kulcsra zárják ajtóikat –kétszer is elfordítva a kulcsot a zárban a biztonság kedvéért-, és lefekvés előtt menetrendszerűen ellenőrzik, hogy minden ablak zárva van-e. Ó ha tudnák. Ó ha tudnák, hogy a legrosszabbtól ezek a nevetséges óvintézkedések nem védhetik meg őket. Betörőktől, és gyilkosoktól, nos, azoktól többnyire igen. De tőle, az Álomhozótól? Soha. Még csak egy aprócska résre sincs szüksége, nem hogy nyitott ajtókra. Ő úgy járhat be és ki biztonságosnak hitt szobácskáikba, ahogy neki tetszik. De ez így van jól. Ez így helyes. Minél nagyobb biztonságban érzik magukat, annál édesebb utána a szórakozás. Mármint neki. Ők többnyire az életüket adnák azért, hogy ez a szórakozás végre véget érjen. Igazság szerint néhányan adják is.

 - Gyenge volt a szíve, álmában érte a halál- szokták mondani rájuk. Bolondok. Igazi, csörgősipkás bolondok. És a legszebb az egészben, hogy semmit sem sejtenek, csak élik a nevetséges életüket. Vakon, mint a giliszták, vagy mint a pondrók, és úgy tesznek, mintha mindez számítana. De ez a világ rendje, legalábbis az ő világáé. Az emberek világának rendje pedig cseppet sem érdekelte, az már legyen az ő bajuk.

Hallgatta, ahogy az asszony álomittasan köszönti férjét, amikor az becsusszant a takaró alá, fázósan bújva a meleg asszonyi test mellé. Egyszer neki is volt otthona, és egyszer neki is volt asszonya. Vagyis úgy emlékszik, hogy volt. De mindez már a múlté. Sok-sok éve történt, mostanra mind elporladtak. Ő maga is elporladt volna velük együtt, ha nem fordul a teremtő felé, aki összezúzta egész szánalmas emberi testét. Nem volt kár érte. Mi az emberi test? Bőr, csontok, vér, belsőségek. Csupa sebezhető alkatrész. Egy jobb, testtelen közegbe zárta, miközben ő végig azért üvöltött, hogy legyen már vége. Aztán vége volt. A fájdalmat elvágták, s ő egyike lett az teremtőknek. Álomhozó. Így hívták. Szerette az álmokat, mert hatalmas erő rejlett bennük, ezt pedig vétek lett volna kiaknázatlanul hagyni.

Még hallotta, ahogy a szuszogás mélyül, aztán hortyogásba fordul. Sarkon fordult, és fütyörészve elindult, hogy felhajtsa a ma esti célpontot. Nem lett volna muszáj gyalogszerrel közlekednie, de görcsösen ragaszkodott néhány régi szokásához. Megnyugtató volt, ahogy cipője talpa ütemesen kopog a betonon. Kipp-kopp-kipp-kopp. Megtorpant. Fülelt. Érezte a zaklatott álmot a második emeleti ablak mögött. Sosem választott előre, mindig egy pillanat alatt döntött. A füttyszó utolsó hangjai is elhaltak, ő pedig fejét félrebiccentve figyelt. Türelmesen. Ideje volt bőven. Tulajdonképpen mása sem volt, mint ideje. Eltelt öt perc. Tíz. Tizenöt. Elhatározta magát, s árnyékként csúszott fel az ablakhoz, majd surrant át az üvegen, mintha az ott sem lett volna.

A szoba rendezett volt, az egyik sarokban aprócska akváriumban fény pislákolt. Kíváncsian mellélépett, majd egy hirtelen gondolattól vezényelve beledugta egyik ujját a vízbe. Nem szeretett állatokat bántani, inkább csak odaköszönt az aranyhalnak, aki erre eszeveszetten körözni kezdett.

- Hülye hal - morogta reszelős, beszédtől elszokott hangon. Az ágyban fekvő kupac megmozdult, ő pedig lassú, nyugodt mozdulatokkal mellélépett. Leguggolt és a fülébe súgott két szót.

- Aludj tovább! – a férfi lélegzete újra mély, és kiegyensúlyozott lett. Majdhogynem barátian paskolta meg a takaró alatt nyugvó hátát – Jól van pajti, ez a beszéd!

Tovább kutakodott a szobában, felvett egy-egy tárgyat a polcokról, megvizsgálta őket. Miközben rótta a köröket nem csupán a szobát, de az ágyban fekvőt is feltérképezte, belenyúlva gondolatai legmélyébe, kibányászva onnan legféltettebb titkait, és legerősebb félelmeit. Mikor elunta a nézelődést, az ágy mellé húzta a szobában található egyetlen széket.

- Steve – szerette a nevén nevezni a vacsoráját, bár tudta, hogy ez fura gusztusra vall. Az emberek nem nevezik el a disznót, vagy a marhát mielőtt a tányérjukra kerül. Lehet, hogy ez nála valamiféle perverzió, de egyszerűen így jobban élvezte –szerintem mi jól ki fogunk jönni egymással. Bár te gyűlölni fogod minden egyes pillanatát. Azért ne aggódj, majd én élvezem helyetted is.

Kényelmesen elheyezkedett, kabátját gondosan a háttámlára terítette. Szakadt rongyokat viselt alatta, helyenként előbukkant hullafehér bőre, amit fekete, rothadásra emlékeztető foltok tarkítottak. Megtornáztatta csontvázszerű, hosszú ujjait, majd lassan hatalmas markába fogta Steve fejét, mely akkorának tűnt tenyerében, mint egy csecsemő koponyája. Könnyedén összeroppanthatta volna, de abban mi lenne a móka? Hosszú karmaival minden ellenállás nélkül hatolt be a fejbőr alá. Az érzés még ennyi évszázad távlatából is meglepte minden egyes alkalommal. Az ember azt várná, hogy meleg és ragacsos, mint valamiféle kocsonya, de távolabb nem is járhatnánk az igazságtól. Valójában leginkább a sűrű ködre hasonlított, mely kissé megnedvesíti a hajunkat egy-egy különösen zord őszi napon.

-Álmodj! – Steve fejében egymás után jelentek meg a képek.

Egy útvesztőben bolyong, amelyből nincs kiút. Akármerre szalad hatalmas falakba ütközik, vagy éppen akkor nő össze a sövény, amikor már éppen meglátná merre van a szabadság.

Egy majdnem medve méretű kutya áll vele szemben, és mélyről, szinte a gyomrából morog. Hallatszik, hogy ölni akar. Steve óvatosan hátrál, ám ekkor a hatalmas jószág lendületet vesz, és a következő pillanatban már őt marcangolja.

Folyamatosan villództak egymás után, egy-egy jelenet csak néhány másodpercig tartott, az álomban mégis hosszú óráknak érezte őket. Tökéletes magyarázat a relativitás elméletre. Adj az embereknek jó álmokat, és még többet akarnak belőle. Adj az embereknek rémálmokat, és egy másodperc is egy örökkévalóságnak tűnk. Az árny a széken Steve-et bámulta, mind elégedettebben, és elégedettebben. Az alvó férfi eleinte még nyugodt arca időközben eltorzult, szemét szorosan összeszorította, a szája sarkába felfestődtek a fájdalom ráncai.  Eljött a végjáték ideje.

Steve négykézláb volt. Csupasz mellkasát markolta görcsösen, kifehéredett ujjpercekkel. Szemét igyekezett minél szorosabban csukva tartani, még szorosabban, mint testi valójában. De ez sem segített. Még így is látta maga előtt, ahogy kocsonyássá silányult lelke elfolyik az ujjai között, lecsöpögve a padlóra. A pórusain keresztül is az szivárgott, s pocsolyává gyűlt alatta. A fájdalom olyan hirtelen szűnt meg, hogy a megilletődöttségtől tágra nyitotta a szemét. Végignézett magát. Áttetszővé vált húsa kilátszott, ahol ujjaival feltépte a bőrét, alatta vörösen csillogó vértenger. Szája üvöltésre tárult, beleordította fájdalmát az álomba.

Ám a valóságban egyetlen hang sem hagyta el ajkait, csak néhány verejtékcsöpp gyöngyözött felettük.

- Helyes - az árny elégedett mosollyal nézett végig gyötrődő alakon, majd lentebb hajtotta a takarót. Éppen csak annyira, hogy a férfi válla szabaddá váljék. Közelebb hajolt, bűzös, halott szagot árasztva, majd rátapasztott a száját, melyből szívókorong szerű, apró, tűhegyes fogakkal bélelt nyúlvány tódult elő éhesen. Nem hiába mondják, hogy az adrenalin megédesíti a vért. Hosszan táplálkozott, de csak annyi ideig, hogy életben hagyja áldozatát. Kínozni igen, ölni azonban nem szeretett, így csak ritkán fordult elő.  A túl sok áldozat, túl sok kérdést vet fel. Neki pedig egyáltalán nem hiányzik, hogy valami nagyokos a nyomára bukkanjon. Talán túlzottan is szerette a biztonságot. Csak ő az emberekkel ellentétben nem házat, hanem másféle falakat húzott maga köré.

Azon a helyen, ahol a bemeneti seb volt, szabályos kör alakú heg maradt, mely szélén élénkvörös vér csillogott.  Jóllakottan, elégedetten nézte, majd egyetlen érintéssel eltüntette. Nem hiányzik neki, hogy városszerte azonos stigmával mászkáljanak az emberek. Valakinek előbb utóbb biztosan szemet szúrna. Újra belepillantott Steve fejébe, ahol a rémálmok immár maguktól gyűrűztek tovább, mint valami végeérhetetlen spirál. Szinte beleszédült a gyönyörűségbe. Emberek. Micsoda önpusztító teremtmények.

Farkasemberek… véres szájjal embereket marcangoló vadállatok… menekülés… zuhanás….

Kihúzta magát tudatából, kezét ösztönös mozdulattal a szék támláján nyugvó árnyköpenyébe törölte, a maradékot pedig hosszú, szürke nyelvével nyalta le kinyújtott ujjairól.

- Nem pocsékolunk, ugye haluci? Kössz a vacsorameghívást Steve, számomra volt az öröm.

Elővillantva fogait megbökte Steve homlokát, és a nyakáig húzta a takarót. Mosolynak szánta, ő így köszön el kedvesen a vacsorájától. A hátára kanyarította a köpenyt, bőre időközben megtelt, fehérségét barna, életteli színek vették át, arcán látszott, hogy egykor jóképű férfi lehetett. Az egyik polcról lekapta Steve New York Yankees baseball sapkáját, a fejébe nyomta, majd az ajtón át távozott.

*

Steve zakatoló szívvel, ziháló mellkassal riadt fel álmából. Felkattintotta az ágya mellett álló éjjeli lámpát, és a hirtelen támadt fénytől hunyorogva körbenézett. A szoba üres volt, ha nem számítjuk az akváriumban őrült tempóval úszkáló aranyhalát. Mitől lehet ilyen nyugtalan ez az őrült jószág? Elszakította tőle a tekintetét, és maga elé bámult. Még az elméje hátuljában érezte az álom maradékát, érezte, hogy hiába kap utána, kicsúszik az ujjai közül, aztán lassan végképp elenyészett. Szívverése lassanként visszatért a normális ütembe. Megrázta fejét elhessentve az utolsó rossz gondolatokat is. Leoltotta a lámpát, és néhány perc múlva mély, álomtalan alvásba merült.  Másnap nem is emlékezett rá, hogy valaha is volt Yankees sapkája.

 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra

A bejegyzés trackback címe:

https://csakegypercre.blog.hu/api/trackback/id/tr5813580723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cathreen Misery (törölt) 2018.01.27. 10:29:54

Tetszik és mint próbálkozás szerintem remek, minden elem megvan benne, ami egy horrorhoz kell! Viszont akadnak szó ismétléseid, ahol nem ártana inkább szinonima szótárat forgatni. Én is gyakran használom a szinonima honlapot. :D Ilyen volt az asszony szó például, illetve eleinte sok volt az "a" vagy "az". Ezeket nem baj ha csökkented. Nekem tetszett a felvezetés főleg, mert télies tájat írtál le és esti időszakot. Szeretem a kettőt együtt, szerintem tökéletes választás egy ijesztő napszakhoz.
A történet alapból tetszett, ötletes és jó, hogy láthattam az Álomhozó gondolatait. :)
Gratulálok!

farmosidora 2018.01.27. 14:24:11

@Cathreen Misery: Köszönöm szépen a hozzászólást, és az észrevételt is. Ezeknek a fényében igyekszem javítani majd a következő novellán. :)
süti beállítások módosítása