Az Egymás szemében blogprojekt februárban vette kezdetét, melynek keretein belül nyolc bloggerrel összefogva (a résztvevők blogjai elérhetőek a bejegyzés alján) körbeajánlásos rendszerrel olvasunk egymás kedvencei közül, kipróbálva magunkat olyan műfajokban is, amit magunktól nem biztos, hogy kézbe vennénk. Ebben a hónapban szépirodalom témában választottunk könyveket egymástól, és én nem is akármilyen könyvvel nyitottam, hiszen Vhrai (http://libellum.blog.hu/) ajánlására Szabó Magda: Az ajtó című regényét vettem kézbe. 

Vannak olyan könyvek, amelyeknél már az első oldal után érezni valami furcsa bizsergést az ujjunk hegyében. Ahogy elkezdtem olvasni Az ajtót, nem tudtam másra gondolni, mint hogy ennek a könyvnek lelke van. Aki írta olyan mélységekkel tudott bánni, ami a legtöbb embernek (köztük nekem is) mindig csak távoli álom marad. Kicsit félve elhelyezkedtem hát a kanapén, de csak testben voltam ott. Magda néni leültetett a saját kis világának egy eldugott, barátságos belső szobájába, kitárta a mélyzöld spalettákat, és mesélni kezdett, miközben én felhúzott térdekkel, tágra nyílt szemekkel kucorogtam egy kényelmes fotelban, tátott szájjal bámulva őt. És csak mondta, és mondta, reszketeg, öreges hangon idézte fel a múlt eseményeit, amikor is Szeredás Emerenc, a különös erővel bíró, szikár öregasszony megtette magát mindenesüknek. Azért is írom így, mert ez egyáltalán nem Magda és férje döntése volt; nem az öreg, sokkal inkább ők vizsgáztak, érdemes-e velük foglalkoznia, mert ő nem mossa bárki után a szennyes, végül nagy keggyel elvállalta őket. Vallomás ez a könyv, önvád és öntisztítási folyamat, én pedig őszintén remélem, hogy az írónő ennek a történetnek a megírásával megtalálta lelki békéjét Emerenccel vívott háborújának elcsendesült romjai között.

...magát megtanították ezer mindenre, mégse veszi észre, amire figyelnie kellene.

Nem könnyű erről a könyvről írni, tegnap fejeztem be, még időt követelne, csak a jó ég tudja mennyit. Az újonnan megkezdett könyv is az asztalon pihen, nem vágyom utána nyúlni. Űrt hagyott maga után, kinyitott ajtajaival. Mert ezt teszi, ajtókat nyitogat a világra, embertársainkra, önmagunkra, a kép, ami elénk tárul, pedig nem mindig kedvező. Rávilágít hányszor foglalkozunk teljesen jelentéktelen dolgokkal, fektetünk energiát megoldhatatlan problémákba, próbálunk feloldani kibogozhatatlan konfliktusokat, ragaszkodunk családtagokhoz, barátokhoz, akik rég el kellett volna engednünk, legyenek bár élők, vagy holtak. Írnék a történetről, cselekményről, de folytán folyvást megakadok. Mit írhatnék? Magam sem tudom, de mégis megpróbálkozok vele, mert örülnék, ha sokan kedvet kapnának hozzá.

Két nő párharca bontakozik ki a szemünk előtt, munkaadó - beosztott viszonynak hazudva, barátsággá lényegülve. Olykor tépik, marják egymás lelkét, és két lábbal tapodnak büszkeségükön, mégis összeköti őket valami irracionális szeretet. És ahogy egyre inkább megismerik egymást, mindig tudják hova kell döfni. Oda, ahol a legjobban fáj. Valami húzóerő mégis egymás felé tereli őket folyton folyvást, nem tudnak szabadulni a másiktól.

Szeredás Emerenc ajtaja csukva áll mindenki előtt, fizikálisan, és átvitt értelemben is, hiszen mindkét síkon létrehozhatunk ajtókat. Lakásába senkit sem enged be, még egyetlen őt látogató rokonát, Józsi öcsém fiát se. Sokaknak nem tetszik, hogy a férfire még az írónő is így utal, név nélkül, mint valakinek a valakije. Nekem viszont rögtön az jut eszembe, hogy falun is van Szomszédjóska, meg Kocsmárospista, így engem nem hogy bosszantott volna, még otthonosabban éreztem magam a történetben. Emerenc lakását tehát nem véletlenül övezi rejtély, már-már misztérium, hiszen mit tárolhat ő odabent, amit senki ember fia meg nem pillanthat egy másodpercre sem? Kincseket őriz? Netán néhány régi csontváz üldögél a szekrényben?

Úgy képzelem, ebben a történetben mindkét ajtó (a lakásé, és a léleké is) jókora rozsdás kulccsal zárult, bezárva a titkokat, hogy oda senki érdemtelen belépést ne nyerhessen. Az öregasszony (meg is sértődne, és kupán verne egy jókora, nehéz serpenyővel ha hölgynek mernék nevezni, ne urizáljunk már no) varázslatos hatással van mindenkire, a legkülönfélébb embereket mondhat a barátjának, ő viszont nem barátja senkinek. Mindenkit meghallgat, semmit nem ad tovább, de az ő szája szorosan összepréselődik, ha saját életéről faggatnák, pedig mesélni való akadna bőven. Az írónő az egyedüli aki képes folyamatosan bontogatni az Emerencet körülvevő falakat, egy-egy téglát leemel róla nagy ritkásan, csak hogy később kettőt rakhasson vissza a helyére.

Ó és Viola, az az áldott jó kutya. Még én is húztam a nyakam, amikor türelmetlensége, vagy a túláradó szeretet megnyilvánulása miatt kapott a fejére, mert hogy Emerenc nem csak Magdát, a kutyáját sem kímélte, bármennyire szerette is. Viola igazán sosem volt az írónő kutyája, Emrenchez tartozott, már-már emberi szeretettel csüggött rajta, és nem kétlem, hogy minden egyes szót megértett ez az okos állat. Egyedül ő volt a titkos lakás mindent tudó látogatója, de bármennyire is volt értelmes, nem adhatta ki, mit látott ő odabent.

– Nem hal meg olyan könnyen az ember, ezt tanulja meg, csak majdnem, aztán később olyan okos lesz attól, amit kiállott, hogy azt kívánja, bár még egyszer buta lehetne, tökbuta. Hát én megokosodtam, amin azért ne csodálkozzék, mert engem éjjel-nappal képeztek.

Kicsit megijedtem, amikor láttam, hogy milyen tömény szöveg néz vele farkasszemet a könyvben. Gyorsan végiglapoztam, mindenhol masszív, egybefüggő elbeszélés, nagyon kevés monológgal, minimális párbeszéddel tűzdelve. Ahogy viszont olvasni kezdtem, észre sem véve az oldalak múlását haladtam az elkerülhetetlen végkifejlet felé. Aztán, ahogy becsuktam a könyvet, és - szégyen nem szégyen -, nyeltem a könnyeimet végigsimítottam újra, meg újra a fedlapon. Megálltam egy kicsit, vettem néhány nagy levegőt, és azon gondolkoztam, hogy lesz-e valaha is erőm újra elővenni. Bárki, aki vesztette már el szerettét, vagy volt az életében egy szikár öregasszony, akinek a szíve aranyból van, még ha ő ezt soha be nem ismerné, az nagyon fogja élvezni.

Sok sértődés, veszekedés, logikátlan döntések, dührohamok jellemzik a könyvet. Ha ezen felsorolás bármelyik tagja hidegrázást okozott nálad, akkor ez nem a te történetet, vegyél le mást a könyvespolcról. Lehet, hogy elsőre tényleg rémisztő, de ha magunkba nézünk, és végiggondoljuk, hogy hányszor cselekedtünk meggondolatlanul egy váratlan helyzetben, amikor forró fejjel nekimentünk valakinek, szóban vagy tettben, akkor jobban érthető, hogy miért jó ez a könyv. Ha volt valaha az életedben valaki, aki elől elfele kellett volna menekülni, de mégis a közelében akartál lenni, akkor jobban érthető, hogy miért jó ez a könyv. Egyszerűen életszerű. Rengeteg rossz döntés van mögöttem is, és mint tudjuk a kimondott szónak súlya van, azt már nem lehet semmissé tenni, vagy eltussolni azzal, hogy nem gondoltam komolyan. Vagy elhiszi a másik, vagy nem, de a tüske mindig ott marad, hogy mégis kimondtad.

Ha viszont mégis belevágsz, egy valamit nem tudok megígérni. Mégpedig azt, hogy könnyű lesz, de azt igen, hogy a benne élő, mozgó karakterek, még sokáig az életed részét fogják képezni. Néha azon kapom magam, hogy vajon mit szólna Emerenc az én takarítási módszereimhez, és mindig arra jutok, hogy nem lenne elragadtatva. Valószínűleg kivenné a kezemből a partfist, meg a feltörlőt, és elzavarna a saját lakásunkból. Én valószínűleg még annyira sem lennék türelmes, mint Magda, de valamiért, a szívem mélyén őt is megértem. Ennek a könyvnek viszont nem ő a főszereplője, hiába van egyes szám harmadik személyben írva.

Ez a könyv, az első laptól az utolsóig Szeredás Emerenc szentélye.

Írtam már, még fiatal voltam, nem elemeztem végig, milyen illogikus, halálos sodrású, kiszámíthatatlan indulat a vonzalom (…)

2012-ben Szabó István rendezett filmet a regényből, mely nagy népszerűségre tett szert, és olyan sztárokat vonultat fel, mint Helen Mirren (te jó ég, el sem hiszem amúgy), Martina Gedeck, és Marozsán Erika. A teljes szereplőgárdát a következő linken megtekinthetitek: http://www.imdb.com/title/tt1194577/fullcredits?ref_=tt_cl_sm#cast

Ugyan két jelölést is magáénak tudhatott (egyet a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon, a másikat Ausztriában) végül nem sikerült őket díjra váltani. A könyv után biztos megnézem a filmet is, csak hagyom, hogy ülepedjen, és hagy záruljon be néhány ajtó.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra