Szégyenletes módon a februári szerelmetes hónapban nagyon foghíjasan érkeztem a heti TOP 5 szerdákkal. Reményeim szerint ez most márciusban megváltozik, és újult erővel vetem bele magam ezekbe a bejegyzésekbe. Mivel a havi témák elég későn kerültek ki, így az első hétre mindenki kapott egy szabad kártyát, ami annyit tesz, hogy az előző TOP 5 szerdák közül bátran lehet válogatni, és hozni valamit, ami megtetszik.

Én az előző évi november 22-eit választottam, mely alapján öt olyan könyvet fogok bemutatni röviden, amelyekért valamiért hálás vagyok, legyen az bár kis, vagy nagy indok.

Leslie L. Lawrence: A keselyűk gyászzenéje

Tizenévesen nagyon nagy LLL rajongó voltam, és akkor még finoman fejezem ki magam. Ez a regény volt az első igazán felnőttes könyv, amit saját akaratomból olvastam el. Tisztán emlékszem rá, ahogy szüleim könyvespolcán válogatva  a kezembe akadt, a borítója kellően érdekesnek tűnt ahhoz, hogy komolyan elgondolkozzak rajta, olvasni kellene. Körbekérdeztem a családban, de senki sem emlékezett arra honnan van, vagy hogy olvasta-e már, így hát nekifogtam, és pár nap alatt felfaltam. Egy gyönyörű barátság kezdete volt ez, hiszen elindított az olvasás útján. Eleinte csak és kizárólag Laci bácsi könyveit olvastam (megjegyzés: Leslie L Lawrence = Lőrincz L László), később kitárult a világ, és mindenevő lettem. Mindenesetre nagyon meghatározó élmény volt a gyerekkönyvek, és kötelező olvasmányok után, amiért azóta is hálával gondolok vissza rá.

A józan ész ugyan ellentmondott feltételezésemnek, de volt időm megszokni, hogy a józan ész gyakorta vereséget szenved az ösztönök vezérelte indulatok frontális támadásával szemben.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Daniel Keyes története csupán pár órás olvasmány, mely rövidsége ellenére az egyik kedvenc könyvemmé vált. Charlie Gordon gyermeteg naplóbejegyzésein keresztül vezet végig az író egy tragikus élettörténeten. Rengeteg gondolat cikázott olvasás közben a fejemben, egyszerre voltam átkozottul dühös, elkeseredett, és telt meg a szívem csordultig szeretettel Charlie iránt. Megtanított, hogy nem csak arra érdemes figyelni, hogy hányan vesznek körül, és mosolyognak a szemembe, de arra is, hogy a körülöttünk lévők velem, vagy rajtam nevetnek. Sokszor nem is olyan egyszerű megmondani a különbséget, de ugye mind érezzük, hogy nagyon nem mindegy.

Az intelligencia az emberiség egyik legnagyobb adománya. De a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

2009-ben olvastam először, és megváltoztatta a hozzáállásomat a szépirodalom irányába. 2014 óta pedig minden ősszel előveszem, és minden évben mást, és mást tud nyújtani, úgy érzem sosem válik majd unalmassá. Egy régi, egérrágta példányt forgatok, amit néha úgy érzek, hogy már csak a jóindulat tart össze, de az elsárgult lapok érzelmi töltettel bírnak, így valószínűleg, csak nagyon nehezen tudom majd rávenni magam, hogy vásároljak egy újabb (vagy legalább is jobb állapotban lévő) kiadást. Gárdonyi remek mesélő, mindamellett igen bölcs meglátásokkal tűzdeli könyveit, ha egy jó történelmi, romantikus szállal átszőtt kalandregényre vágysz, akkor nincs értelme tovább keresgélni, nem fogsz csalódni.

Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Wass Albert: Elvész a nyom

Ó, mit is mondhatnék erről a könyvről? Életem egy olyan szakaszában kapott el, amikor ki voltam rá éhezve, csak még magam sem tudtam róla. Az első Wass Albert könyv, amit olvastam, azóta Awassalbert. Izgalmas, ahogy az ember felfedez új írókat, új műfajokat, új mélységeket, és ráébred, hogy a világon még annyi, de annyi mindenről nem hallott, nem olvasott, nem tapasztalt. A legszomorúbb pedig talán az, hogy ez mindig is így marad, mert ahogy csökkented ezeknek a számát, úgy lesznek milliószor többen, és egyszerűen sosem érhetsz a végükre. Wass Albert olyan fájón tud írni emberi sorsokról, ahogy csak nagyon kevesen. Sajnos a megítélése bizonyos körökben nagyon lehangoló, munkásságát nem hogy nem ismerik el, de lenézik, sőt semmibe veszik. Sajnálom ezeket az embereket, valami egészen gyönyörű dologtól fosztják meg magukat.

Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben – kötelességen belül, vagy azon felül is talán –, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell, legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be… Minden embernek kell, legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.

John Steinbeck: Édentől keletre

Az egyik legokosabb könyv, amit valaha is olvastam. Gondolkodásra sarkall, arra, hogy megkérdőjelezz dolgokat, hogy csak úgy elmélázz a lapok felett, hogy szeress, hogy gyűlölj, hogy szoríts az életben maradásért. Steinbeck egyik legjobb művének tartják, nem véletlenül. Azóta sem olvastam tőle olyat, ami ennyire szíven ütött volna. Az újraolvasást már régóta tervezem, de nem olyan egyszerű rávennie magát az embernek, mert ezt nem lehet csak úgy tessék lássék, akármikor elolvasni. Ehhez szív kell, és sok-sok idő, egy meleg tea, és megfelelő lelkiállapot.

Néha az ember szándékosan ostoba, hogy megtehessen valamit, amit az okossága tilt.

Következő heti téma: gyermekkönyvek felnőtt fejjel, azaz könyvek, amelyek megérdemlik, hogy ne csak gyerekként vegyük elő őket.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra