Bloggerképző 6/30-as bejegyzés következik, amely témája: három személy, akikre büszke vagyok.

Napokig tartó gondolathullámot indított el bennem a mostani topik. Mit jelent büszkének lenni valakire? Mi az, ami kiváltja ezt az érzést? Minden esetben teljesen "hátsó szándék" nélküli? Az alábbiakban erre próbálom megkeresni a választ.

Abból, hogy kikre vagyunk büszkék, jóformán összeállítható, hogy kik is vagyunk  valójában: honnan indultunk, merre tartunk. Ha mélyebben belegondolunk, tökéletesen feltárja azon tulajdonságok, célok hálózatát, melyeket értékesnek tartunk. Lehet, hogy én büszke vagyok valakire, amiért lefutott 10 kilómétert egy versenyen, vagy megtanult főzni. Mások szerint ez csupán időpocséklás, mert ekkora távtól tönkremennek az ízületeid, a főzés meg amúgy is a nő dolga. Szokták volt mondani: kinek a pap, kinek a paplan.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez egy tiszta, őszinte érzés, ami belülről fakad. Épp úgy nem tudom magamnak generálni, vagy meggátolni, mint a felszisszenést, ha megsérülök. Nem mondhatom, hogy: büszke vagyok Kiss Pistára, mert letette a nyelvvizsgát, de...

Nincs helye ellenpólusnak. Ha nem tudok tisztán örülni más sikereinek, elért teljesítményének, akkor abba már egy csöppnyi irigység is vegyül, ami már egy egészen más kategória. Örülök neked, de jobban örülnék, ha nekem sikerült volna, mert én is megérdemelném.  Azonnal színre lép az ego. A csupa nagybetűs ÉN. Innentől pedig a másik felet háttérbe is szorítjuk, többé már nem róluk szól a történet, hanem rólunk.

"Nincs halálosabb fegyver, mint az akarat" (Bruce Lee)

Ezeknek a fényében nem is volt olyan egyszerű, a korábban feltett kérdések megválaszolása, alapos önvizsgálatot igényel. Tényleg boldoggá tesz a legjobb barátom sikere, vagy ott motoszkál a közelben a kisördög, és a fülembe sutyorogja, hogy a tiéd is lehetett volna az a munka? 

Évekig tartó befelé figyelés van mögöttem; megpróbáltam (és próbálok is folyamatosan) tisztába jönni azzal, hogy ki vagyok én, mi az a szamárvezető, ami mentél élni akarom az életem. Ez már csak azért is nehéz, mert a környezeti hatások, és a körülöttünk lévő szociális közeg folyamatosan változik, zizeg, így mi magunk is változunk, együtt rezgünk vele, emiatt a már korábban említett hálózat egyik napról a másikra is átrendeződhet.

Mindezeket végiggondolva számomra a legfontosabb tulajdonság, ami miatt büszke vagyok valakire: ha harcos az illető.

Küzdhet azért, hogy: ne skatulyázzák be, hogy elérje az álmait, vagy hogy megismerje önmagát, még akkor is, ha ez egy hihetetlenül fájdalmas folyamat. Harcolhat a családjáért összetartó kapocsként,vagy állhat kősziklaként a barátai gyűrűjében, akihez bármikor fordulhatnak segítségért.

Akárhogy is, a harcos csatákat vív meg és olykor veszít el, de sosem adja fel. Mindig képes felállni. megy előre, még akkor is, ha ez bizony sokszor húsba maróan nehéz, és úgy érzi szétszakad. Mert tudja, hogy menni kell, és csinálni kell.

Mindezek fényében - és most nem részletezném, hogy kire miért - de álljon itt az a három személy, akikre a világon a legbüszkébb vagyok:

Édesanyám

Vőlegényem

Nővérem

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra