A Bloggerképző 7/30-as bejegyzés következik, amely témája: a 10 kedvenc ételem.
Szerencsésnek tartom magam, mert nem csak enni szeretek, de főzni is. No, nem mindig, de amikor hangulatom van hozzá, imádom beszippantani a friss összetevők illatát, elrágcsálni egy-két dolgot közben és figyelni, hogy állnak össze a részek egy illatorgiával, ízélménnyel telített egésszé.
Sorrendet nem állítok a kedvenc ételeim között, mert mint az olvasásban, úgy az evésben is nagyon a hangulatomtól függ, hogy éppen mi az, ami a fogamra való.
Relatíve kevés levest fogyasztok, egyáltalán nem tartoznak a kedvenceim közé. Ha mégis erre adom a fejem, akkor gyakran kimarad a második, mert egyszerűen telítődök. Viszont van azért néhány, aminek a gondolatára még így is összefut a számban a nyál. Az egyik, a sokak által gyűlölt tojásleves (csakis úgy, hogy a tojás egyben marad, jó sok köménnyel és sóval). A tejfölös krumplilevest sem vetem meg, de csak ha van benne valami állományjavító (barátnőmtől loptam ezt a remek kifejezést): virsli, vagy kolbász, esetleg ha dőzsölök, akkor mind a kettő.
Ilyen hamar el is érkeztünk a második fogáshoz, abból is ahhoz, amelyet bárhol és bármikor meg tudok enni, az abszolút numero uno: a sajtos-tejfölös lángos. Kizárólag Édesanyám receptjét készítem el, ami egyszerű, de nagyszerű, könnyed és nem olajos/zsíros (receptért hozzászólásokban lehet jelentkezni). Egyedül azt a részt nem szeretem, amikor kézzel gyurmászolom a tésztát, és még az orromat sem tudom úgy megvakarni, hogy ne legyek nyakig lisztes, márpedig nyilván mindig olyankor viszket a leginkább.
"Az evés érzéki, teljes testet kívánó élmény: gyönyörködjünk abban, amit főzünk, szippantsuk be a hozzávalók illatát, kevergessük meg az ujjunkkal. Élvezzük az étel hangját és anyagát! Ne feledjük, a főzés olyan közel áll a varázslathoz, amennyire a modern társadalom engedi: az alapvető hozzávalókat csodálatos étellé változtathatjuk."
Nem igazán tudom, hogy mi ez a masszív vonzódás nálam a tejtermékes ételek iránt, de a túrós tészta (természetesen pirított szalonnaágyon), jó sok sóval és tejföllel mindig le tud venni a lábamról. Imádom, hogy gyorsan elkészül, és bár nem laktató, de legalább isteni finom a nyári hőségben is. Ha már a tejfölös kajáknál járunk, akkor meg is ragadom az alkalmat - és nem rendelek nekik külön pontot -, hogy elmondjam mi mindent imádok még: sajtos-tejfölös kenyér, tejfölös bundáskenyér, tejfölös bármilyengulyás, tejfölös rántotta.
Igaz, hogy még csak egyszer ettem, de hatalmas favorit a szarvaspörkölt sztrapacskával. Biztosan hozzátesz az élményhez az is, hogy egy fantasztikus nyaraláson kóstoltam meg Egerben, a Dobó téren. Már csak meg kellene tanulni elkészíteni, bár azt gondolom, hogy vannak ételek, amiket jobb, ha az eredeti forrásból szerzünk mindig be.
Bizonyos finomságokat egyáltalán nem vagyok hajlandó megfőzni, mert imádom, ahogy a vőlegényem, Ádám készíti el őket (igen, ilyen szerencsés vagyok). A chilis bab az egyik specialitása, amibe soha nem ütném bele az orromat, mert akkor már nem kaphatnám meg azt az ízvilágot, ami az én kontárkodásom nélkül születik. Vagy a bolognai spagettijét is említhetném, az összes háztartásunkban készülő levesről nem is beszélve.
Említettem már, hogy édesszájú vagyok, ezért itt a bejegyzésben is, mint a valóságban, hagytam helyet a desszertnek. Jó sokat! Gyerekkoromból két édesség maradt meg nagyon. A gesztenyepürét Édesanyám mindig habszifonból fújt házi tejszínhabbal (voltak otthon bocijaink, így írhatnám azt is, hogy bio, vagy kézműves) készítette. Manapság már erre nincs lehetőségem, de azért nagy duzzogva elfogyasztom a boltival is.
Nagymamám pedig a túrós palacsintát és a házi baracklekváros fánkot készítette utánozhatatlanul, azóta sem ettem ezeknél finomabbat, pedig már kóstoltam jó néhány helyen.
Valamiért a desszerteknél mindig a családtagjaim jutnak eszembe, így a negyediket is tőlük választom, mégpedig nővérem gesztenyés tekercsét, amit szerintem ipari mennyiségben tudnék fogyasztani.
A bejegyzés végére szerencsésen meg is éheztem, megyek is elkészíteni a +1 kedvencemet, a blanco (azaz fehér) wrapot, aminek a receptjét meg is osztom veletek búcsúzóul, nézzétek el nekem, hogy nem épp szakszerűen teszem ezt.
Blanco Wrap:
Mennyiségeket azért nem írok, mert mindenki másként szereti, van, aki jobban preferálja, ha a hús a rengeteg, más meg inkább zöldségesen szereti. Ezt a készítés folyamán tök jól nyomon lehet követni.
Hozzávalók: császárszalonna (vagy más húsos szalonna), csirkehús, kukorica, kígyóuborka, tejföl, sajt, lilahagyma, só, bors, majoranna, wrap. A belekerülő zöldségeknek csak az ízlésed és a képzeleted szab határt.
Elkészítés:
A csirkehúst (én fél kilót főzök) kevés olajon megpirítom, amíg ki nem fehéredik. Megfűszerezem (só, bors, majoranna), majd felöntöm annyi vízzel, ami éppen ellepi. Körülbelül 45 perc alatt puhára fő, utána még egy kicsit meg is pirítom. Közben a szalonnát olaj nélkül megpirítom (ha ragad, akkor akár egy kis olívaolajat is löttyinthetek alá), ezen megfonnyasztom a lilahagymát (én szeretem ha ropogós, ezért nem szoktam túlzásba esni). A tejfölt és a reszelt sajtot összekeverem, (sózom, borsozom) hogy egy összeállt masszát kapjak (ne folyjon, mert akkor lehet menni tusolni ebéd után), amibe belerakom a kukoricát, a kigyóuborkát, a szalonnás-hagymás (a megmaradt zsírt később kenyérrel tökéletesen lehet tunkolni) cuccot.
A wrapot palacsintasütőben kicsit átmelegítem, megpirtyantom, majd az elkészült tejfölös töltelékkel bőven megtöltöm, rápakolom a csirkehúst, összegöngyölöm és már lehet is enni.
Jó étvágyat hozzá!
Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra
