Ülj le mellém

Már nem fáj a csend

Bloggerképző 11/30

2019. július 24. - farmosidora

Bloggerképző 11/30-as bejegyzés következik, amely témája: életem egyik legbüszkébb pillanata.

Ez a téma kerek egy hétre akasztott meg az írásban. Talán helyesebb, ha úgy fogalmazok, hogy vont el az írástól. Elkönyvelhetném vereségként is, de ettől optimistább ember vagyok. Jól leírja ez az állapot, mennyire fantasztikus ez a kihívás. Sikerült elérnie azt, hogy minden nap agyalok egy adott témán, megrágom magamban, akár át is beszélem a vőlegényemmel. Számomra az írás  sokszor bonyolult folyamat, nem feltétlenül elég egy nap, hogy megszülessen a bejegyzés; igyekszem a dolgok mélyére ásni. 

pexels-photo-1051838.jpeg

Akárhogy forgattam a kerekeket az agyamban, nem találtam egy olyan kiragadható momentumot az életemből, amire a leginkább büszke vagyok. Persze, vannak események, amik örömmel töltöttek el, vagy elégedett voltam magammal, viszont van bennem egy erőteljes maximalizmus, ami csak ritkán engedi meg azt a luxust, hogy büszke is legyek. Egészséges ez? Nem valószínű, de ebbe most nem mennék bele.

Soroltam magamban a dolgokat, amelyek kiválthatják ezt az érzést, legyen az egy munkahelyi siker, vagy akár egy nyelvvizsga, de éreztem, hogy még nem találtam meg az igazit. Aztán egyszerre, amikor már azt hittem, hogy nem is vagyok büszke magamra egyáltalán, beugrott. Amire igazán büszke vagyok, az nem köthető egy heuréka felkiáltáshoz, sem eseményhez, elért teljesítményhez. Bírom, sőt, élvezem a csendet magam körül. Furán hangzik, igaz? De gondold végig, hogy mikor voltál utoljára úgy otthon, hogy nem szólt a tévé, a rádió, nem hallgattál zenét, nem beszélgettél éppen senkivel, semmilyen formában. Csak ültél egyedül és befelé figyeltél. Nem rémültél meg a saját hangodtól, nem nyúltál az egér, a távirányító vagy éppen a telefon után.

 

Azt mondják a zaj ellentéte a csend. Ez nem igaz. A csend csupán a zaj hiánya. A csend fültépő lárma ahhoz a váratlan, lágyan szertefröccsenő zajtalansághoz képest ami egy pitypangernyő szétrobbanásának erejével csapta meg a varázslókat.

Terry  Pratchett: A mágia fénye 

 

Ez az, ami büszkeséggel tölt el. Bírom a csendet, és már nem fáj. Jóban vagyok magammal, nem érzem, hogy összeprésel, ha épp adok magamnak öt, tíz vagy harminc perc nyugit, amikor egyedül maradok a gondolataimmal. Nem fuldoklok az alábbi mondatban újra meg újra: Nem vagy elég jó!

 pexels-photo-1319795.jpeg

A hosszú évek önmarcangolását sikerült kitaszigálni az ablakon, a magabiztosság pedig - még ugyan óvatosan -, de már a küszöbön toporog. Merek nemet mondani egy meghívásra, vagy egy elvégzendő munkára. Nem vágyok mindenáron arra, hogy a huszadik ismerősöm, a Jósakapista is szeressen. Nincs már rá szükségem, csak arra, hogy önmagammal elégedett legyek, hogy boldog legyek, ezáltal pedig ezt a boldogságot tudjam átadni másoknak is, ezt a belső békét. Mintha lesöpörték volna a tudatomról az évek alatt rárakódott porréteget. Végre tisztábban látok. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog a világon. Vannak, akiknek számít a véleménye, és vannak akiknek nem: meg kell tudni különböztetni ezt a két csoportot, mert nem tudsz mindenkinek megfelelni, és nem is kell.

Az elmúlt hetekben ébredtem rá, hogy már nem félek megosztani az írásaimat. Nem tudatos döntés, ez egy állomás, a "gőzömsincs hová vezet" úton. Lehet, hogy különösnek tűnik, de rettenetesen tartottam attól, hogy az ismerőseim meglátják: blogolok. Meglátják azt a szeletet belőlem, amit még nem voltam képes odaadni. Természetesen eszméletlenül jól esik, ha valakinek tetszik, amit csinálok. De ha épp az ellenkezőjét érzi, nem érzem már azt, hogy az arcába nyomtam. Hatalmas megkönnyebbülés.

 

...az ember minden lényeges helyzetben egyedül van. Nem hiszek abban, hogy az élet valódi terheit át lehet ruházni egy másik emberre. 

 

Egy csodálatos utazás, ahol a végállomás remélhetőleg az, hogy teljesen megismerem magam. De az önostorozásnak már vége, és nem egyik napról a másikra történt. A gimis évek bizonytalansága, és önutálata lassan enyészett el, még úgy is, hogy hosszú éveken keresztül állt mögöttem egy támogató, szerető család. Most már felnőtt nőként nagyrészt tisztában vagyok magammal. Tudom, hogy mire vagyok képes, tudom, hogy mit szeretnék elérni az életben, és szeretek tanácsot kérni magamtól, mert tudom, hogy mi az, ami jó nekem, bízom az ítélőképességemben.

Már nem fáj a csend, mert a Senki, aki eddig azt kiabálta, hogy: nem vagy elég jó elenyészett. Szinte látom, hogy Valaki viszont cinkosan rám kacsint és azt mondja kacagva: Tovább!!!

 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra

A bejegyzés trackback címe:

https://csakegypercre.blog.hu/api/trackback/id/tr4214966698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása