A Bloggerképző 12/30-as bejegyzés következik, amely témája: ha nyernék a lottón.
Valahol olvastam egyszer az alábbi frappáns mondatot:
Ha nyernék a lottón, vennék néhány könyvet, a maradékból meg csak kijön egy pizza.
Viccet félretéve alapvetően azt gondolom, hogy pénzért nem lehet boldogságot venni, ugyanakkor nagyon hasznos ha van. Ami hatalmas közhely, de ezt most nézzétek el nekem, ez a téma annyira nem fekszik.
Ki ne álmodozott volna már arról, hogy zsebre vágja a lottóötöst? Álszerénység lenne azt állítanom, hogy elutasítanék ennyi pénzt, még ha annak mértéke számomra ijesztő vonzatokkal járna is. Tucatszámra hallani olyan nyertesekről, akik szegénységbe süllyedtek, elvesztették a barátaikat, az életük pedig pocsékba ment. Ezek nem épp vonzó kilátások, ők mindannyian azt gondolhatták egykor, hogy tudják kezelni a helyzetet: nekik nem száll a fejükbe a rengeteg millió, mégis kevés olyanról hallani, aki jól jött ki a dologból.
Ha a másik oldalát nézzük, imádnám, hogy megengedhetnénk magunknak egy remek kertes házat Debrecenben, természetesen könyvtárszobával, kutyával, cicával, gyönyörű gyümölcsfákkal, kerti partira alkalmas udvarral, konyhakerttel, mindennel, ami csak szem-szájnak ingere. Ami maga lenne a nyugalom szigete, ahol boldogságban telhetnek a napjaink.
A sokak által favorizált utazás is itt van a listámon. Rengeteg úticél van a fejemben, ami jó eséllyel sosem fog megvalósulni, akármennyire is vagyok optimista. Szívesen megnézném Skóciát, Görögországot, Spanyolországot, Olaszországot (vigyázat, ősszel indulunk) az Egyesült Királyságot, az Egyesült Államokat (úgy mondjuk az egészet), Kínát, Japánt, Indiát, Egyiptomot. Rengeteg, rengeteg mesebeli hely. Kár is sorolnom, mert a világ összes országát mondhatnám, a kíváncsiságomtól hajtva szinte bárhová elutaznék.
Ha már ennyi pénz lenne a kezemben természetesen igyekeznék jótékonykodni is, millió a szervezet, alapítvány, egyesület, akinek a munkáját lehetne támogatni, és ha az egész összeget erre fordítanám, akkor is úgy jönnék ki a dologból, hogy tuti lelkiismeret furdalásom lenne, mert kihagytam valakit.
Egy időre egészen biztos, hogy szögre akasztanám a munkahelyi billentyűzetet, és az írásra koncentrálnék. Megláthatnám vezet-e valahová az, ha van időm és energiám komolyabban foglalkozni vele. Azt viszont erősen kétlem, hogy életem hátralévő részében már nem dolgoznék. Ezen a ponton nagyon meglódul a fantáziám, de majd a bloggerképző egy későbbi témájánál kifejtem, hogy mi is lenne az álommunkám. Azonban mielőtt visszatérnék dolgozni továbbképezném magam, keresnék valami szakmát, ami igazán érdekel, és akár nappalin is végigtanulnám azt az x évet.
Jó eljátszani a gondolattal, mit szólnék, ha egyszer az én számaimat húznák ki, de ha mérlegre teszem a dolgot, azt hiszem jó ez így, ahogy van. Most pontosan tudom, hogy melyik könyvet mikor vettem, vagy melyik ruhámat, kivel vásároltam. Mind-mind egy emlék a képzeletbeli polcomon, én pedig szeretem őket olykor leporolni, és elmosolyodni az emléken, amikor rábeszéltem Anyut egy újabb könyvre, amikor végre megcsináltattuk a csodás könyvespolcunkat, amikor megvettük az első autónkat, vagy épp megvolt az első közös nyaralás. Ha kemény és áldozatos munkával érjük el a céljainkat, sokkal többre becsüljük, mint ha csak úgy az ölünkbe pottyan.
Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra
