A Bloggerképző 18/30-as bejegyzés következik, amely témája: mitől félek igazán?

Ismeritek azt az érzést, amikor épp bevackoljátok magatokat a pihe-puha takaró alá; egyik kézben könyv, másikban tea, vagy abban is könyv. Megszáll a béke. Nagyot sóhajtasz elégedettségedben, még a szemed is lehunyod hozzá egy fél pillanatra. És akkor megcsörren a telefon. A félelem jeges karmai pedig széttépik a világod, miközben megfogalmazódik benned a gondolat: ha ilyenkor hívnak, csak baj lehet.

A váratlan helyzetekben megcsörrenő telefon sokszor nem jelent egyet a rossz hírrel. Sőt! Nem is kell, hogy feltétlenül éjszaka legyen, épp elég, ha az illetővel normál esetben üzenetben kommunikálunk. Az ilyen hívásokban elhangzó beszélgetési variációk száma pedig erősen tart a végtelenhez.

Zárjuk ki a rossz híreket! Mutatom, mikkel találkoztam eddig, jellemzően este 10 után:

• Ma éjfélkor van az angol verseny beküldési határideje, nézd már át légyszi, amit kitöltöttünk
• Már az egész család az ötödikes gyerek hülye matekháziját csinálja, de még mindig nem értjük, és két percre vagyunk attól, hogy kivágjuk az egészet az ablakon! Te ki tudod számolni a téglalap területét valami k@rva háromszöges módszerrel? 
• Hallod, tudsz segíteni Word-öt szerkeszteni?
• Összejöttünk, el tudod hinni?
• Mikor is találkozunk holnap?
• Ú, bocsi, a s&@ggem hívott fel
• Ja, semmi baj, csak meg akartam kérdezni, hogy vagy?

Random hívások napközben, de szokatlan időben:

• Baszki, eltévedtem. Van előtted egy térkép?
• Hallod, rendeljünk nektek kutyakakazacsit?
• Figyu már, tudod, hogy Excelben, hogy lehetne kiszedni az XY cella közepét, de úgy hogy... *végtelen számú kitétel*
• Akkor most főzőtejszín vagy habtejszín?

Tegyük félre a viccet. 

Tudom, hogy én kezdtem, de akkor is.

Ezektől a hívásoktól rettegek. Rettegek, mert kaptam már így szörnyű híreket, és sosem tudhatom, mi vár a vonal túlsó felén. Rettegek attól, hogy valamelyik szerettemnek baja esett, és én túl távol vagyok, hogy segítsek. Vagy már képtelenség segíteni, mert megtörtént a baj. Tulajdonképpen nem magától a csörgéstől mar belém a félelem, hanem attól, mi vár a túlsó végen. 

Ahogy a telefon beépült a mindennapjainkba, úgy adódott hozzá félelmeink listájához egy egészen új elem: az elérhetőség.

Nem csak a fent említett beérkező hívásokra tudok gyomorgörccsel reagálni. Hívó félnek lenni is idegtépő, ha a hívott személy hatodjára sem veszi fel a telefont, és sehol sem tudunk választ kicsikarni belőle. Gyerekként még ez egész másképp működött, nem voltak mobilok, nem tudtak rámcsörögni ha nem értem haza időben. Késtem öt percet, jól letoltak, meghallgattam Anyu unalomig ismert mantráját: 

Inkább 10 perccel hamarabb, mint két perccel később.

Érdekes, most már megértem, miért mondta mindig ezt.

Az elérhetőség pedig bekúszott az otthonokba. Hozzászoktunk ahhoz, hogy kis túlzással bárkit, bárhonnan, bármikor elérhetünk. A sz@r akkor üt be, amikor mégsem. Miért nem veszi fel? Első körben sosem fordul meg a fejemben, hogy: 

• főz
• WC-n van
• tömegközlekedik
• otthon hagyta
• lenémította
• lemerült
• bankban van
• épp fontos beszélgetést folytat valakivel
• zuhanyzik
• kocog
• kismillió mást csinál, amikor nincs kézközelben a telefon

Sokkal inkább:

• elgázolták
• szívrohama van
• megtámadták
• kórházba került
• elájult
• bajban van
• minden egyéb agyrém

Nem valami egészséges magatartás, de az vesse rám az első követ, aki még soha, de tényleg soha nem rezdült össze egy váratlan időben, vagy váratlan személytől érkező híváskor. Vagy ha ugye, nem veszi fel, és üzenetre sem reagál az illető. Tanítom magam, hogy ne kezeljem hisztérikusan az ilyen szituációkat, főleg úgy, hogy én sem vagyok mindig hívható. A félelem érzete azonban erős, leküzdeni majdnem képtelenség számomra természetemből fakadóan. De próbálkozok, és talán ez is számít valamit.

Te is összerezzensz az ilyen hívásokra? Vagy netán más félelmed van? Oszd meg kommentben!

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra