A Bloggerképző 19/30-as bejegyzés következik, amely témája: a legrosszabb szokásaim.

Azt hiszem órákig tudnám sorolni - de nem fogom -, mi mindennel tudom őrületbe kergetni a környezetemet. Rossz szokásaim egyben baromi idegesítőek is, totális főnyeremény vagyok. Ez van. Szokták mondani: a felismerés az első lépcső a gyógyulás felé. Remélem nincs túl sok megmászni való lépcsőfok, mert nyomi a térdem, és nem érek a végére sose. 

Szeretnéd, hogy rád zúdítsam, mennyire borzasztó az ismerősömnek lenni? Szerintem szeretnéd!

Ha valami nem egyenes, kényszeresen megigazítom

Ha dől egy kép a falon, vagy a bögrék nem egyformán vannak az asztalon azonnal oda nyúlok. Társaságban, köztereken már megtanultam kontrollálni magam, nem piszkálok meg semmit ami nem az én dolgom. Abszolút ide sorolnám azt is, amikor szöszöket, hajszálakat, kilógó címkét látok. Gondolatban a kezemre csapok, így nem sértem meg senki privát szféráját. Még régebben volt, hogy akaratlanul lekaptam egyet-egyet teljesen véletlenszerű emberekről, szerencsére az emberundi jött, rossz szokás múlt.

Borzasztóan kupis az asztalom, hiába pakolok el, két perc múlva minden visszaszállingózik.

A fentiek után biztos azt gondoljátok, hogy mániákus rendrakó vagyok. Hát sajnos nem! Masszívan több személyiség lakozik bennem, mert míg a bal kezem igazgatja a dolgokat, addig a jobb pakolja az asztalra a kacatokat. Képtelen vagyok rajta rendet tartani, a papírzsepiket igyekszem mellőzni, de jelenleg is van rajta: kábel, távirányító, piperetükör, egérpad, oldaljelölő, NFL magazin, olvasásra váró huszonnyolc könyv, két egér, és inkább nem sorolnám tovább. Tényleg borzasztó.

Folyamatosan beledumálok a főzésbe

Nos, igen. Nálunk nem létezik a képen látható idillikus, romantikus, egymás orrát belisztezős főzőcske. Más alakúra, vastagságúra vágnék dolgokat, lehúzni vagy nem lehúzni a tűzhelyről a hagymát mielőtt belerakjuk a paprikát, sok lesz az olaj, kevés lesz az olaj, egy kanál só kel bele, neeem, szemre nem tudom megmondani, hogy amit beleszórtál az egy kanál-e. Pedig eskü nem akarok beleszólni, egyszerűen a több éves megszokás erőszakkal kinyitja a számat, és nem tudom visszaszuszakoni nem kívánt tanácsaimat oda, ahová valók. Megtanultam, hogy az a legjobb, ha egyszerűen kisétálok a konyhából, és hagyom alkotni a férjemet, mert mindig fantasztikusan finomakat főz, csak másként, mint én.  

Képes vagyok visszafordulni a lépcsőházból is, hogy megnézzem elzártam-e a gázt vagy kihúztam-e a kávéfőzőt. Akkor is, ha egyáltalán nem is használtam aznap ezeket.

Ide sorolandó még az ablakok bezárása, a kutya nem jött-e ki utánam és társai. Két technikával próbálok leszokni. Ha egyedül vagyok, akkor hangosan kimondom, épp mit ellenőrzök, vagy csinálok (Most Dórika ügyesen kihúzta a kávéfőzőt....visszafordulok....mondom kihúzta.....visszalépek a szobából....igen, tényleg kihúzta). Ha ketten megyünk el otthonról, akkor szólok a férjemnek, hogy nézd csak, becsuktam, bezártam, lelakatoltam, nem, soha nem is volt még bekapcsolva, kávét meg tegnap este főztem. Azt kel mondjam, egész működőképes. Remélem egyszer ezt is el lehet hagyni majd. 

Van úgy, hogy nem tudok semmi értelmeset mondani, ezért arról beszélek folyamatosan, ami éppen először az eszembe jut. Ráadásul sokat. És szinte sosincs semmi értelme 

Ez többnyire olyan emberek társaságában fordul elő, ahol úgy érzem, beszélnem kell, mert ez az elvárt. Akár egy irodai bájolgás, akár egy rég nem látott rokon képes ezt előhozni belőlem. Olyan, mint másnál a lábrázás, vagy egy vonatjegy tépkedése. Csak én épp a számat tépem.

A zsebeim tele vannak mindenféle szityek-szutyokkal

Nadrág- és kabátzseb, valamint a táskáim is. Rászoktam, hogy hetente egyszer tartok egy nagy vérengzést. Kiforgatom a zsebeket és minden aprónak, buszjegynek, blokknak, használt és tiszta papírzsepinek mennie kell! Tiszta zsebekkel a szebb jövőért. Utálatos szokás különben: csúnyán mutat, ráadásul minden átöltözés után kergetem a tízeseket, húszasokat, amik szerteszét gurulnak.

Olykor felcsapok Google keresőnek, és nem hagyom, hogy a beszélgetőpartner befejezze a mondandóját, a szavába vágva próbálom befejezni a megkezdett mondatát. 

Ehhez nincs is túl sok hozzáfűznivalóm, mindenki ismeri a fazont. Undorító szokás. Utálom. Leszokás folyamatban.

Képtelen vagyok eldönteni, hogy mit egyek.

Konstans állapot, vonatkozik a reggelire, ebédre, vacsorára, akár itthon, akár étteremben. Nem tartom magam válogatósnak, de képtelenségnek tartom megszervezni az egész heti menüt. Mint sok minden másban, ebben is a pillanatnyi hangulatom dönt, nem tudom megmondani, hogy holnapután mit fogok kívánni. Kivéve a túróstésztát meg a lángost. Mert ezeket bármikor meg tudom enni. De hát nem lehet minden nap ez a kaja! Vagy mégis?

A fentieket végigolvasva egész biztosan kedvet kaptál ahhoz, hogy barátok legyünk! Még nekem is sok ezt így egyben látni, így valószínűleg soha többé nem olvasom el ezt a bejegyzést.. Ha szerinted kihagytam valamelyik idegesítő szokásomat, oszd meg kommentben (használd ki, hogy most megteheted), hagy lássák mások is, milyen jó barátaim vannak!

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra