A Bloggerképző 20/30-as bejegyzés következik, amely témája: tíz év múlva itt szeretnék lenni.

Talán az én tudatlanságomat jelzi, de pár nappal ezelőttig azt hittem, hogy a jövőkutatás, mint olyan, csak a tudományos fantasztikum sajátja. Hall az ember ezt azt, de hogy konkrétan van ismerősöm, akinek egy ismerősének szomszédjának a nyulának az ikertestvérének az unokabátyjának a felesége konkrétan ezzel foglalkozik, az azért meglepett. 

Mi tagadás, a fent ügyesen meghatározott illetőt szívesen ráállítanám arra, hogy mégis mi a bánat lesz velem tíz év múlva? 

Nem állítom, hogy nincs jövőképem, mert azért az erős túlzás lenne, de ilyen messzi távlatokban nem szoktam gondolkozni. Vannak céljaim, vágyaim, amelyek elérésére - egyelőre még több sebből vérző - akcióterv féléket már raktam össze, de időbeli határokat nem húztam. 

Ha a távolabbi jövőmre gondolok, él egy kép a fejemben. Egy hihetetlenül kusza épületben vagyok, ahol folyosók százai, ajtók tízezrei testesítik meg minden döntésem, és minden ajtó folyosók újabb százait tárja elém. Az előttem álló út pedig, mint valami agyagos, képlékeny massza folyamatosan változik. Emberek jönnek-mennek körülöttem, finoman sugallják, merre menjek, vagy éppen páros lábbal rúgnak be egy ajtót (mondjuk a fenti képen a sárgát) és szó szerint behajítanak rajta, egy finom és nőies ERIGGYÉ' felkiáltással.

Tegyük fel, hogy tíz év múlva pontosan ott tartanék, ahol tényleg szeretnék (ebben különben egyáltalán nem hiszek, mert jönnek a mókárok, kókárok, meg kókubácsik, zsákosemberek, akik úgyis belesz@rnak a cipődbe). Behunyom a szemem, igyekszem elképzelni milyen lenne, ha minden zár engedne.

Felcsapok hát jövő kutatónak!

Látom, ahogy ajtók suhannak el mellettem, mások megnyílnak, átlebegek rajtuk, telnek a hónapok, évek, egyre gyorsabban, majd zsupsz, 41 éves vagyok. A hátsómon landolok a kertben a hűvös árnyat adó diófa alatt. Diktálhattam volna lassabb tempót is; ha már fantáziálok, jobb lenne sajgó ülep nélkül tenni. Az mindenesetre jó jel, hogy fájdalmas volt a földet érés, ezek szerint alsó tájon nem vagyok túlzottan kipárnázva. Bólintok. Helyes. Ledobom magam az egyik kerti székbe, elégedetten konstatálom, hogy kényelmes. Jó a színe. Tetszik. Maradhat. A mellettem lévő asztalra nyúlok a jó hideg citromos sörömért. Hmmm hát igazából a bor vagy ilyesmi elegánsabb lenne, de hát nyár van, ez jobban csúszik.

A székhez illő asztalon könyvek: Bán Mór: Hunyadija kissé megviselt kiadványa, és egy Gárdonyi kötet. Legalább az ízlésünk nem változott. Ez is pipa. Körbenézek, és látom, ahogy Ádám egy hatalmas vörös macskát hoz a kezében a kert végéből, miközben folyamatosan motyog neki. Ahogy elnézem piroslik a paradicsom, itt-ott sárgán bukkan elő a paprika. Nem nagy a kert, de konyhára épp elégnek tűnik. Néhány gyümölcsfa is integet a kellemes nyári szélben. Úgy látom van közte körte, meg barack. Még mindig jó. Elégedett vagyok.

Ádám odaér mellém, a cicát finoman az ölembe teszi, aki megvető pillantást vet rám, kicsit megélesíti rajtam a körmeit, ahogy gyúrja a lábam, kihúzva a nadrág szálát is néhány helyen. Végül nagy kegyesen mégis összegömbölyödik a combomon. Macskák....

Ádám finom csókot ad, pillantásom a pólójára vándorol. Maszatos. Tekintete követi az enyémet, kisfiúsan elvigyorodik:

-Ehh! Hát izé. Jólvanna.

A zsebéből előkotort egy maréknyi koktélparadicsomot, és majszolni kezdte, mint más az almát.

-Jujjj, magában?

-Bennem?

-Ajjjj.....

Az égnek emelek a szemem. Na igen, van ami nem változik, biztonságos érzés: még mindig fárasztó a humora. Elidőzök az arcán. Nem sokat változott, ugyanaz a haj, ugyanaz a szakáll, sanszos, hogy továbbra is én vágom neki. Kissé ugyan megszaporodtak az ősz szálak, de jól áll neki, gyengéden rámosolygok. A szememmel üzenem, mennyire szeretem, érzésem tükörképe néz vissza rám.

-Édesem, nem akarlak csesztetni, de te mondtad, hogy szóljak rád! Holnap reggelig le kellene adnod a cikked. Írod magadtól vagy hozzam a szöges korbácsot?

Hirtelen magam sem tudom, hogy hobbi vagy munka. Úgy döntök: munka. Teljes állásban, otthonról, a béke szigetén. Egy fekete kutya mászik elő a székem alól, Teofil. Automatikus mozdulattal megvakarom a fülét, mire Pál (a macska) lekever neki két nagy büdös pofont. Rövid közjáték után Pál Ádám ölében trónol sértődötten, Teo pedig mellőlem méregeti a párosukat. Valahonnan a kert végéből öreg barátunk, Nyuszó kutya jön elő, már majdnem teljesen fehér pofival, de még mindig hálásan csóválva. A szemem megtelik könnyel, ahogy magamhoz ölelem: hát még itt vagy kiskutyám?

Immár két kutyát dédelgetek, miközben óvatosan felmérem a házat. Szigorúan kívülről, nem akarok minden ajtót idő előtt kinyitni. Abban, ami igazán fontos, biztos vagyok. Melegség, szeretet, és nevetés tölti meg a falakat, alkalomszerű vitákkal apróságokról.

Lépteket hallok.....

Újra itthon, újra a jelenben. A laptopot bámulom, kissé el is érzékenyültem, szentimentális hangulatomat szeretném leöblíteni, a kiürült borospohár után nyúlok. Megvakarom Nyuszó kutya fülét, dünnyög kicsit, aztán hátat fordít, de a lába azért hozzám ér: hagyj békén gazdi, de ne nagyon. Ádám a konyhában szöszöl, halkan dúdol valamit. Én pedig ebben a pillanatban nem vágyom másra, csak arra az iránytűre, ami a tekervényes folyosókon megnyitja a megfelelő ajtókat az alá a bizonyos diófa alá. A béke szigetére.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra