Tegnap este történt az incidens.

Nyugodtan heverésztem az asztali lámpa gyenge fényében (ami majd jól elcseszi a szemedet, de Anya hiába pofázza, téged persze nem érdekel), amikor a könyököd egy suta mozdulatával a szemétkosárba repítettél.

Neked fel sem tűnt, facebookoztál tovább, de azért nekem elég szarul esett. Mondjuk ki, rohadtul dühös voltam rád. Duzzogva húzódtam egy papírgalacsin alá, miközben Panda folyamatosan jajveszékelt mellettem, hogy koszos lett a bundija. Hát nem leszarom? Annyira buta, hogy hozzá képest egy marék szárított lepke IQ bajnokságot nyerne. Hugitól kaptad, így mindig ügyelned kellett rá, hogy össze legyek kötve ezzel a bárgyú mosolyú idiótával, mert egyébként Hugi kiverte a raplit. Persze ezt hangosan nem mondanám ki -mármint hogy bárgyú- mert akkor meg a szánalmas szipogását hallgathatnám egész álló nap. 

Az ébredő nap apró fénypöttyöket rajzolt a falra a redőny résein keresztül. Kezdeti sértődöttségemet lassanként magabiztos káröröm váltotta fel (igen, ennyire genyó tudok lenni), mert  tudtam, hogy annyira béna vagy, hogy egészen biztosan nem találsz meg, ami jól felcseszi az agyad, így tulajdonképpen én nyertem. Közben a ház egy hosszú sóhajjal ébredezni kezdett, bútorok nyöszörögtek, ablaktáblák nyújtózkodtak, én meg lapultam mint nyuszi szar a fűben. A konyhából frissen sült pirítós, kávé és kakaó illata kúszott be a kulcslyukon, s Anya lépteinek hangja elindította az új napot. Kitágult papucsával végigcsattogott a folyosón, miközben lábujjai feltörölték a padlót. Bekiáltott a csukott ajtón kétszázas hangerővel:

-Jó reggelt hétalvó, hasadra süt a nap!

Felriadtál (megérdemelted), kiszerencsétlenkedted magad az ágyból, és megláttam az arcod. Hát hogy a picsába nézel ki már megint? Értem én, hogy lázadozol, meg hajnalháromig kell ébren lenni, de azért a sminket lemoshattad volna, mert úgy nézel ki mint Panda, baszki. Tebajod amúgy meg, menjél, aztán kínlódjad le a fejedről a vakolatot reggel, bánom is én. Most már csak várni kell. Türelemjáték ez kéremszépen, én ráérek, te fogsz elkésni kémiáról már megint, aztán akkora karót kapsz hogy kilóg a lapról, mert tegnap tanulás helyett már megint amerikakapitányt néztél.

-Anyaaaaaaaaaaaaaaa! Hol a kulcsom??? -kiáltottál ki a konyhába. Igen, kiáltottál, mert lusta dög vagy öt métert sétálni.
-Ott ahol hagytad.
-Néztem, de ott nincs.

Hehe, gyökér. Megérdemled. Még mélyebben vackoltam magam a kosár aljára, Pandára pedig olyan ocsmányul néztem, hogy pisszenést sem mert hallatni. Anya léptei a kitágult papucsban közeledtek. Gyakorlott szemmel körbekutatta a szobát, persze a kényes helyekre nem nézett be, mert akkor nekiállsz vergődni, hogy az a te privát szférád, és már unja a rinyát. Megjegyzem én is. Röhögtem magamban. Éreztem, hogy nyerésre állok. Körülbelül tíz perc türelem szorult Anyába, aztán jól kiosztott, hogy tök kupis a szobád, persze, hogy nem találsz semmit. Ez a zokni is büdös, miért az ágyon van, és nem a szennyesben.

Anya végül az orra alatt morogva egy pótkulcsot nyomott a kezedbe, aki amúgy egy öntelt barom, egész nap csak lóg a haverokkal a kulcsos szekrénykében. Nem, nem vagyok féltékeny, de ami tény, az tény.

Maradjunk annyiban, hogy a totális győzelmemmel zárult a bújócska.

Ipi-apacs, te vagy a hunyó.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra