Lelkesen kapirgált a baromfiudvaron, egymás után csippentve fel sárga csőrével az apró magvakat. Olykor azért körbetekintett, tekintetével Pitykót, a kakast kereste, aki ma reggel is olyan csudaszépen kukorékolta a jó reggelt. Pitykó az udvar végében tette a szépet Klárinak. Ez különben teljesen érthetetlen volt. Klári vén tyúk volt már, sok helyütt a tolla is hiányzott, és - nincs rajta mit szépíteni- levesbevalónak szánták. Aljas vég, inkább vinné el a Bodri, úgyis mindig a kerítéshez tolja azt a randa, loncsos pofáját.

Lopva oda-odatekintgetett, természetesen jól nevelt baromfihoz mérten elkapva pillantását, mielőtt még azt hinné Pitykó, hogy őt bámulja. Ám nem ő volt az egyedüli kukkoló. Rajta kívül minden más baromfi is Pitykót leste, nincs mese az udvar bájkakasának színpompája vonzotta a tekintetet. Nem úgy mint a félig kopasz, kappanhangú Sándoré, aki az árnyékban hűsölt, miközben a feje félig belelógott az itatóba.

Rémes dínom-dánom szakította félbe a reggel békés csöndjét. A kacsacsalád parádézott az udvar közepére, hangosan vitatkozva, azon, hogy langyos vagy hideg vízben esik-e jobban a fürdés a tikkasztó nyári melegben. Az apró sárga pihés kiskacsák viszont fülsiketítő hápogással fittyet hányva a víz hőmérsékletére, fejest ugrottak az udvar közepi kacsaúsztatóba.

Fejét csóválva nézte őket, s magában megjegyezte, hogy az udvaron nincs még egy ilyen neveletlen népség.

Időközben Pitykó befejezte Klári körbeudvarlását. Magasra emelt taréjjal, és kimért léptekkel felé indult. Apró szíve hirtelen akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a mellkasából. Olyan fensőbbségesen tudott átvonulni az udvaron, hogy attól meg kellett őrülni, s akaratlan kotkodácsolás hagyta el a torkát. Azonnal el is szégyeltlte magát, elvégre már nincs a fenekén a tojáshéj, hogy tinicsibeként viselkedjen. Igyekezett észrevétlenül megigazgatni hófehér tollazatát, lerázva róla a rágyűlt port, s mindenfelé nézni, csak a Pitykóra nem.

Már csak néhány tyúklépés választotta el őket, amikor hirtelen sötét lett. Első gondolata az volt, hogy a nagy izgalomban szégyenszemre elájult. Ám ekkor vakító fény villan. Égette a szemét, s nem tudott másra gondolni, mint hogy ő bizony megholt, levesbevaló lett, s már a pörzsöléshez használt lángot gyújtották be.

*

Értetlenül nézett körül a sötétségbe vesző termen, s a reflektor égette a szemét. Zavarodottan vette tudomásul, hogy egy kivilágított színpadon áll. Mellette egy keménykalapos, gondosan nyírt szakállú férfi mosolygott. Középső és hüvelykujja egy éppen elhalt csettintés mozdulatába volt merevedve. Körülöttük teljes csend honolt. Majd hirtelen, mint amikor az árvíz töri át a gátat, füttyszó és hujjogások töltötték be a levegőt, egymásnak ütődő tenyerek zengették meg a falakat, s a közönség  egy emberként talpra szökkenve ünnepelt.

Ő értetlenül állt a színpad közepén, tekintetével Pitykót kereste.

A hipnotizőr pedig mélyen meghajolt.

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra