Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Könyvajánló

2018. január 15. - farmosidora

Margaret Atwood 1984-ben kezdte el írni A szolgálólány meséjét, ezzel erősítve tovább a fantasztikus párhuzamot regénye és George Orwell: 1984 című disztópiája között. A 2017-es kiadás a szerző előszavával indul, melyből megtudhatjuk, hogy művét nem tartja se feminista regénynek, sem peidg vallásellenesnek, én pedig minden szavával egyetértek. Az egyenlőtlenségek korát éljük, mindig is azt éltük, és sajnos valószínűleg ez a jövőben sem fog változni.. Fakadhat a nemek közti ellentétekből, a vagyoni helyzetből, vagy bőrszínből, a vége egy. Mindig lesznek olyan csoportok, akik egymással szemben állnak. Nem vagyunk egyformák, és csak Orwellt tudom idézni, az Állatfarm című társadalmi szatírájából:

MINDEN ÁLLAT EGYENLŐ,
DE EGYES ÁLLATOK EGYENLŐBBEK A TÖBBINÉL

Margaret Atwood könyve úgy tálalja mindezt, hogy görcsbe szorult gyomorral és görcsbe szorult ököllel olvassa mindenki, akinek egy csöpp szíve is van.

A szolgálólány meséje fényes előélettel rendelkezik. Eredeti 1985-ös megjelését követő néhány évben jelölték Nebula és Booker díjra is, végül pedig 1987-ben megnyerte az első Arthur C. Clarke díjat. Később filmet, színdarabot készítettek belőle, ám valószínűleg a kétezres évek utáni megjelenésével sokkal több emberhez jutott el, mint korábban, és egyértelműen most éli második virágzását egy olyan korban, amikor nagyon könnyű nyitott fülekre találni a témában. Nagyban hozzájárult az is, hogy a 2017-es évben nagy sikerű TV sorozat készült belőle a Hulu gondozásában, mely sorra zsebelte be a díjakat (többek között 2 Golden Globe-ot, 8 Emmy-t és még további 17 díjat tudhat magáénak).

A fenti latin szöveg a könyv egyik kulcsmondata: Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek!

A könyv lapjairól visszaköszönő mondat mantraként, az utolsó fűszálként van jelen a Fredé életében, aki nem hagyja magát, pedig a gazemberek folyamatosan azon vannak, hogy legyűrjék. Kezesbáránnyá, helytállóbb megfogalmazással, tenyészkancává degradálják, de ő nem adja fel. Vasakarattal ragaszkodik a múltba, kapaszkodik a régi életébe, az emlékeibe. Emlékezik arra az időre, amikor még June-nak hívták (ezt az olvasók következtették ki, az írónő szándékosan nem adott nevet a karakternek, de áldását adta a teóriára). Gilead vallási berendezkedésű társadalmában különleges hely jut azoknak az asszonyoknak, akik még képesek gyermeket hordani a szívük alatt, belőlük lesznek a szolgálólányok.

Az ép ész drága kincs; őrizgetem is, ahogy egykor a pénzzel tették. Gyűjtögetem, hogy legyen elegendő, mire eljön az idő.

Ezeknek a nőknek nincs választási lehetőségük, átnevelő táborba küldik őket, ahol a lehető legrosszabb felügyelőket kapják. Nőket. Ki az, aki jobban kordában tudná tartani a női nemet, mint saját maguk? Ebben a különleges, felügyelői pozícióban biztonságban vannak, nem fenyegeti őket ugyanis a veszély, hogy a Telepekre küldik őket, ahol jó eséllyel néhány hónap alatt sugármérgezést kapnának, és meghalnának. Helyette saját maguk hóhérai lesznek, ha kell szép szóval, ha kell ütlegekkel nevelik a beléjük, hogy mi az ő rendeltetésük, kötelességük. Kicsavart pozíció, de épp ezzel éri el a kegyetlenség egyik legmagasabb fokát, kitekert bibliai idézetekkel terelgetik a lányokat, és fosztják meg őket szép lassan a személyiségüktől. Amint készen állnak az átneveltek, béranyaként utalják ki őket családoknak, hogy egy bizarr, biblikus köntösbe bújtatott rituálé keretein belül a férfi gyermeket nemzzen nekik. A szolgálólányokat még identitásuk utolsó maradékától is megfosztják, elveszik a nevüket, és egy birtokos jelzőt biggyesztve hozzá tárggyá lényegülnek, akit csak akkor vesznek le a polcról, amikor épp szükség van rájuk. Fredé... mint egy papucs, vagy egy lámpa. Fred birtoka, senki más nem formálhat rá jogot, sőt a szolgálólány nem rendelkezhet szabadon a teste felett sem. Egy valamire van joguk. Arra, hogy teherbe essenek, bár ez sem jog, sokkal inkább kötelesség, hiszen még erre is meghatározott idő áll rendelkezésükre. Ha sikerül világra hozni a gyermeket, akkor átpasszolják a következő családnak, és így tovább. A korábbi "normális" társadalmi rendet teljesen legyűrte az új, melybe belekényszerítettek mindenkit, aki képtelen volt elmenekülni ebből a beteg világból.

Nagyon érdekes a könyv szimbolikája, hiszen a feleségek, és a szolgálólányok viseletének színe sem véletlenszerű. A kék, melyet a tehetős feleségek hordanak a tisztaságot jelképezi (Szűz Máriára utalva), a vörös pedig, a szolgálólányok színe, ami a vérre utal, amivel a szülés jár (egyúttal Mária Magdolna színe). A fehér főkötő, amely szintén a szolgálólányok ruházatát képezi mintegy elzárja őket a külvilágtól, ők maguk is csak a világ egy szeletkéjét láthatjuk, legtöbbször csupán előre, de az ő arcukat sem fedezheti fel senki, még akkor sem, ha egymás mellett sétálnak. Ezzel is éket vernek közéjük, elhintve a bizonytalanságot, nem tudhatják ki az igaz hívő, és ki az, akiben megbízhatnának, hiszen nem látják egymás arcát, szemét, miközben a jól begyakorolt, reflexszerű frázisokkal társalognak.

Az ember az érzéseiről nem tehet, mondta egyszer Moira, de a viselkedéséről igen.

Margaret Atwood rámutat valami igazán fontosra. A legerősebb diktatúrákban az emberek nem a vezérektől rettegnek leginkább, hanem egymástól, a velük egy szinten álló embertársaiktól. A vezetőség "mindössze" annyit tesz, hogy egy általános bizalmatlanságot plántál beléjük, ezzel pedig elejét veszik mindenféle szerveződésnek. Legalább is a nyílt szerveződésnek mindenképpen, ugyanis akit a legapróbb ellenszegülésen kapnak, egyből a Telepekre száműzik, ami egyet jelent a munkatáborba küldéssel, és a hamarosan bekövetkező halállal. Nem lehet tudni kiben bízhatsz, még akkor sem, ha minden áldott nap találkoztok, bárki lehet igaz hívő, és besúghat már egy rossz szó miatt is. Mindezek mellett még titkosrendőrség is működik Gileádban, bárki lehet Szem, a sarki közértes, vagy a például a sofőr. Kideríteni nincs lehetőség, a szavakkal roppant óvatosan kell bánni.

Ha pedig már a szavakkal való bánásmódnál járunk, nem győztem tátani a szám, hogy mennyire csodaszépen van megírva ez a könyv. A sorozatot láttam először, így volt bennem egy jókora adag félsz, hogy nem fogom élvezni a könyvet. Két dolog fordult meg olvasás közben a fejemben. Először is, hogy mennyire jól sikerült filmre vinni a történetet, másodszor pedig, hogy milyen sok pluszt ad hozzá a könyv, vétek lett volna kihagyni.

– Azt hittük, jobb világot teremthetünk.
– Jobbat? – bukik ki belőlem alig hallhatóan. Hogy hiheti, hogy ez jobb?
– A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat. Mindig vannak, akiknek rosszabbat – feleli.

A történet megrázó, talán éppen azért, mert mindig lesz aktualitása. Vannak akik ma is megingathatatlanul hiszik, hogy a nők egyetlen igaz rendeltetése, hogy képesek gyermeket szülni. Vannak, akik annyira elvakultan hisznek egy vallásban, hogy képesek úgy kiforgatni a tanításait, hogy saját maguk gaztetteit igazolják vele, és emberek tömegeit mészárolják halomra. Vannak, akik képtelenek gyermeket szülni, ezért bármire képesek. Vannak elnyomók és vannak elnyomottak.

Margaret Atwood könyvének lapjain megelevenedő June-tól pedig mindannyian tanulhatunk néhány leckét:

Megtanulhatjuk, hogy szeretni nem bűn.

Megtanulhatjuk, hogy az emlékeinket, soha, senki, semmilyen körülmények között nem veheti el tőlünk.

Megtanulhatjuk, hogy ki kell tartanunk a végsőkig, foggal körömmel ragaszkodni kell a céljaikhoz, mert nem tudhatjuk mennyire járunk közel és lehet, hogy már csak karnyújtásnyira vannak, amikor megroggyan a lábunk, és végleg feladjuk a harcunkat.