Megfogadtam, hogy idén igyekszem jobban részt venni blogprojektekben, könyvklubokban. Nem csak azért, hogy új ismeretségekre tegyek szert könyves berkekben, de ezek a kezdeményezések olyan könyveket vethetnek az utamba, amiket lehet, hogy magamtól nem olvasnék el. Kihívást jelent, hogy mások által kiválasztott regényeket vegyek kézbe, ugyanakkor ad egyfajta rendszerességet a bejegyzéseknek is, így egyelőre remek ötletnek tartom, és jól is érzem bennük magam.

A Mini-könyvklub 9 keretein belül krimi és thriller műfajban olvasunk könyveket négy hónapon keresztül (bővebb információt a következő linken találtok: Könyvsarok). Most a januári olvasmánnyal érkeztem, méghozzá Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban című regényével.

Sokat ígérő fülszöveg után egy langyos teát tálalt Rhys Bowen, és még csak teasüteményt sem rakott mellé, hogy legalább azon elnyammogva kicsit lekenyerezve érezzem magam. Nem gondolom, hogy egyáltalán szabad lenne egy lapon említeni akár Agatha Christievel, akár Wodehouse-zal. Mert azért azzal ugye tisztában van a kedves fülszöveg író, hogy A.C. a krimiirodalom egyik legnagyobb alakja, Wodehouse pedig a brit humor kiemelkedő művelője. Ez a könyv a legjobban esetben is csak kalapolhat nekik. Nem vagyok a modern irodalom ellen kardoskodó félőrült (sőt), de ez kicsit kicsapta a biztosítékot. A magyar címválasztás tovább erősíti a ránk erőszakolt párhuzamot, hiszen Agatha Christie könyveire emlékeztet.

A cél, hogy megismerhesse az úri társaság, és bemutassák az udvarban. Ez a reklámnak egy viszonylag elegáns formája: "Tessék, hát ilyen! És az ég szerelmére, vegye már feleségül valaki, hadd szabaduljunk meg tőle!"

A könyv egy tizenkét (jesszus tizenkettő) részes sorozat nyitódarabja, mely eredetileg a Her Royal Spyness (Őkémsége) címet viseli. Egyelőre ez az egyetlen magyarul kiadott rész, és a kiadási dátumot látva (2007) van egy olyan sejtésem, hogy jó darabig az utolsó is.

A történet egyébként olvasmányos, és helyenként szórakoztató, de elég limitált ideig. A leginkább az bosszantott, hogy közel a könyv feléig egyszerűen nem történik semmi, csupán Georgiana kínlódását követhetjük, amint egyedül próbál boldogulni a londoni palotájukban, több-kevesebb sikerrel. Az utolsó oldal után örültem, hogy vége. A főszereplő szeleburdi nőszemély, aki megpróbál megállni a saját lábán, mert hát a korona árnyékában élni sem fenékig tejfel. Csak éppen az a gond, hogy ezek a lábak folyton-folyvást összeakadnak, és csetlő-botló kínlódások közepette halad előre a cselekmény. Akár szimpatikus is lehetne, ha nem lenne olykor ennyire ostoba. Például egyedül van egy hatalmas házban, amit tele van hihetetlen értékekkel, erre fűnek-fának, akár néhány másodperc ismeretség után is elújságolja, hogy ó igen, egyedül vagyok, nem-nem személyzet sincs. Ennyi erővel kiragaszthatna egy villogó neonreklámot is, hogy: Tessenek kirabolni/megölni/megerőszakolni! Nem lesz szemtanú! Nekem ezt már gyerekkoromban megtanították, hogy ha egyedül vagyok otthon, arról senkinek nem kell tudnia. Úgy látszik nemeséknél ez egészen máshogy megy.

 Az, hogy sikerült kioltania az életét, jó ideig szóbeszéd tárgya volt a környéken, hiszen korábban soha semmit nem talált el a fegyverével.

Megjelenik a színen iskolai barátnője, Belinda, aki az önálló nők táborát erősíti, és ruhatervezőként próbál boldogulni, miközben két kanállal falja az életet. Na, és természetesen nem hiányozhatnak a férfiak se a színről, akik mind kékvérű, többnyire jóképű pojácák. Kivéve Darcyt, aki viszont a tipikus rosszfiú; meghívó nélkül oson be esküvőkre (brit anarchia), fogadásokra, és keresi a jó adag hozománnyal rendelkező jövendőbelijét. Természetesen Georgiana belehabarodik, és élében talán először gondol arra, hogy erényét feladva összegyűrné a lepedőt ezzel a fiúkával. Na igen, a szex. Bőven van róla említés, főleg Belinda előadásában, aki úgy próbálja rábeszélni barátnőjét, hogy ugyan hancúrozzon már egyet végre, mintha arra próbálná rávenni, hogy vegyen egy csokis kekszet, vagy akár kettőt is,mert nagyon finom. Sokat és roppantul oda nem illően taglalja a témát, mintha ezzel próbálna rámutatni, hogy mennyire változóban volt ekkor a világ. Csak az a baj, hogy szájbarágós, és ha nem is feszengtem tőle, de helyenként kínos volt.

Tulajdonképpen egy ép eszű karakter sincs a könyvben, gondolom ezzel a Wodehouse vonalat kívánta volna erősíteni az írónő, csak az a gond, hogy nem voltak viccesek. Egyedül a belső monológokban találtam megmosolyogtató részeket, a többi néhol inkább szemforgatásra sarkallt. Amikor végre elértem a könyv feléhez, és megtörtént a bűntény, felsóhajtottam, hogy hát no, ez is megvan. Bőven itt volt az ideje. Vártam, hogy az események meglódulnak, végre nekiállunk nyomozni, aztán továbbra se nagyon történt semmi. Valószínűleg túl magas elvárásokat támasztottam a könyvvel szemben, de ha valamit krimiként kategorizálnak, akkor szeretnék agyalni, izgulni, tippelgetni, hogy ki lehet a tettes. Nem pedig azt olvasni, ahogy a főszereplő hölgyike nagyon látványosan ujjal mutogat a szereplőkre. Leginkább minden bekezdésben másra.

Nagyanyám aztán az elvárt időn belül kötelességszerűen megszülte az apámat, a frissen szerzett hercegi rang örökösét, majd megadta magát valami kórságnak, mely a beltenyészet és a túl sok friss levegő egyenes következménye volt

Az általam elvártak egyike sem történt meg. Olvastam az oldalakat, és nem mondom, hogy nem élveztem, mert könnyedségével olyan volt, mint amikor háttérzenét kapcsolunk valami más elfoglaltsághoz. Néha elbambultam, máskor elolvastam pár oldalt, és egyáltalán nem is emlékeztem rájuk, de így sem maradtam le semmi fontosról. Nem voltak rejtett nyomok a gyilkosság elkövetőjére, vagy annyira remekül sikerült elrejteni, hogy fel sem tűnt.

Most, hogy jól felboncoltam az egész könyvet, hagy adjam meg a kegyelemdöfést. Ami leginkább zavart, az a nyelvezet. Az egyedüli dolog, amiből rájöttem, hogy milyen évet írunk (a kandalló begyújtásának bonyolult műveleti sorrendjének oldalankénti idegesítő ismételgetésétől eltekintve), az a fejezetek elejére biggyesztett évszám volt. A nyelvezet alapján teljesen úgy éreztem, hogy a kétezres években járok, majd hirtelen jött egy apróság ami visszarángatott jó hetven évvel korábbra. Ez a kettősség nagyon zavaró volt. Először fel sem tűnt, hogy mennyire. Úgy  voltam vele, hogy jól van, hát végül is nem rossz ez, meg el tudok vonatkoztatni simán. Aztán kiderült, hogy mégsem. A fejemben folyamatosan időugrásokat hajtottam végre, és ez nagyon sokat levont a könyv élvezeti értékéből. Itt ismételten Böszörményi Gyulát kell, hogy hibáztassam, akinek a könyvei zseniálisan be tudtak szippantani egy száz évvel korábbi korszakba. Erre a bravúrra Rhys Bowen sajnos nem volt képes, így túlzottan nem is bánom, hogy magyarul nem olvasható a második rész.