Ülj le mellém

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Mini-könyvklub 9

2018. április 30. - farmosidora

A Mini-könyvklub 9 keretein belül krimi és thriller műfajban olvasunk könyveket négy hónapon keresztül (bővebb információt a következő linken találtok: Könyvsarok).

Az áprilisi, szabadon választott olvasmánnyal pedig elérkeztünk az utolsó állomáshoz.  A választásom Jodi Picoult: Tizenkilenc perc című regényére esett, mely molyon több címkét kapott, mint ahány csillag van az égen, de közte szerepelt a krimi is, így én mosom kezeimet.

covers_1071.jpg

Kiadó: Athenaeum

Megjelenés éve: 2012

Eredeti cím: Nineteen Minutes

Eredeti megjelenés éve: 2007

Oldalszám: 550

Műfaj: krimi, dráma, lélektani

Moly adatlaphttps://moly.hu/konyvek/jodi-picoult-tizenkilenc-perc

 

Második könyv az írónőtől, amit kézbe vettem, és voltam olyan bátor, hogy nem olvastam igazán utána miről fog szólni, értékeléseket se néztem, gondoltam, hogy ha a Nővérem húga tetszett (értékelésemet ITT olvashatjátok), akkor hátha ez is jó lesz. Újfent megállapítottam, hogy Jodi remek mesélő, csak semmi sallang. Ez a letisztultság pedig igencsak kedvemre való. Nagyon egyszerűen és közérthetően vág bele kőkemény morális kérdésekbe, feszeget olyan emberi kapcsolatokat, ami egyértelművé teszi nekem, hogy szeretnék még tőle olvasni a jövőben is. Kíváncsi vagyok, mit tartogat még a repertoárjában, mivel fogja még fájdítani a szívem.

No de térjünk rá a könyvre.

Adott egy tizenhét éves fiú, Peter Houghton, aki egyik reggel fegyverekkel felszerelkezve megy iskolába, és rendez olyan vérfürdőt, ami tíz hasonló korú gyerek, valamint egy tanár halálával jár. További többtucatnyi embert sebesít meg, a túlélek pedig örökre szóló lelki sebeket szereznek. A történet itt kezdődik, a cselekmény pedig két irányból szövődik, hogy végül összeérjen, és levonhassuk a konzekvenciákat. Az egyik szálat még Peter csecsemőkorában kezdjük, és haladunk szépen előre. A másik szál pedig a tragikus eseménnyel indul, így párhuzamosan látjuk egymás mellett az okokat, és a következményeket is, ezzel még erősebbé téve a mondanivalót.

Nem csak Peter és családja életét követhetjük nyomon, hanem Alex Cormier bírónő, és lánya Josie történetét is, akik közel álltak a Houghton családhoz. Szerencsés a váltott szemszög, bár véleményem szerint legtöbbször az. Josie mindent képvisel, amit a mai lányok többsége is hajkurász, és talán kergetett is mióta világ a világ. Barátja a suli menő sráca (aki természetesen kellően rosszfiús), jó jegyeket kap, a menzán az elit csapat asztalánál ül, ám még sem boldog igazán. Olykor megreped a maszk, amit második bőrként visel magán, és megpillanthatjuk a lány valódi arcát, a mindennapos harcokat, amelyeket megvív, a valóságot a cukormázas réteg mögött 

Ha valaki mindig arra figyel, hogy az emberek mit gondolnak róla, akkor vajon nem felejti el, kicsoda ő igazándiból? Mi van, ha az arc, amit a világ felé fordít, csak egy maszk, ami alatt semmi sincs?

pexels-photo-551588.jpeg

Nagyra becsülöm az írónőben azt, hogy miképp a Nővérem húgában sem akarta megmondani, hogyan érezzünk a történtekkel kapcsolatban, itt sincs kötelező tanulság. Végigmegyünk azon az úton, amit Peter bejárt, látjuk, milyen hatások érték otthon, illetve a közösségben, csecsemőkorától kezdve egészen a végzetes napig, és még tovább, hiszen a tárgyalást is végigüljük vele. Tudjuk mi vezetett odáig, hogy nem látott más kiutat, mint hogy odacsapjon, és hogy mindenki megfizessen az ellene elkövetett bántalmazásokért. Mindenki eldöntheti, hogy volt-e olyan külső hatás, ami legitimálhatja Peter tettét.

Ezen a ponton fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem csupán az ellene irányuló tettlegesség indíthat el valakit a lejtőn. A folyamatos verbális bántalmazás is kiválthat olyan sérüléseket, amelyeket egy ember élete végéig magában hordoz. A gyerekek pedig hihetetlen gonoszak tudnak lenni. Kipécézhetnek valakit azért, mert szemüveges, vörös hajú, alacsony, dundi, pösze, túl magas, érzékeny, béna a sportokban, és a többi. Bármi megteszi, ami miatt úgy látják, hogy különbözik tőlük, azaz különbözik a tömegtől.

Hiába sulykolják manapság erőnek erejével mindenkibe, hogy „különleges vagy, egyéniség vagy, hópihe vagy”, a csoportok összehúzó ereje nem hanyatlik ezáltal a kirekesztő sem. Nincs olyan osztályközösség, vagy munkahelyi közeg, ahol nincsenek kívülállók. A kérdés abban is rejlik, hogy az illető, hogy tudja ezt kezelni, kap-e támogatást a bántalmazások kivédésében, elkerülésében családtagoktól, tanároktól, vagy barátoktól. Vagy önmaga óhajt a csoport peremén létezni, mert egyszerűen ő ilyen.

Aki szeretne hasonló témában olvasni, ajánlom még Lionel Shrivertől a Beszélnünk kell Kevinről című könyvet. Kevin sokkal másabb karakter, mint az egyébként rendkívül érzékeny Peter. Jodi Picoult főhőse köszönte szépen, eléldegélt volna a saját kis világában. Mindössze nyugalmat szeretett volna, ám ezt nem kaphatta meg. Sem otthon, sem pedig az iskolában. Pedig első ránézésre szerető családban nőtt fel, ám ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, rögtön előbújik a csontváz a szekrényből. Képtelen megfelelni az elvárásoknak. Az apja nem ilyen fiút szeretett volna, az édesanyja is azt szeretné, ha meg tudná védeni magát, a bátyjáról meg nem is írok semmi, inkább olvassátok el. Ezek összessége pedig akkora szakadékot képes ékelni a szülők és a gyerek, valamint a testvérek közé, hogy nincs az a mérnök, aki képes lenne hidat építeni a két szikla közé, ami akár egy tollpihe súlyát elbírná.

Az igazi teljesítmény azonban az, ha az ember jót és szeretnivalót talál egy olyan emberben, akit a világ utál és kiközösít.

pexels-photo-551590.jpeg

Szívem szerint a romantikus szálakat kihagynám az ilyen témákat feldolgozó a sztorikból, számomra elbagatellizálja a központi történéseket. Viszont megértem, hogy ezzel próbálja elvenni a dolog élét, és reményt csepegtetni az olvasókba, hogy nincs minden veszve, tessék egy kis pozitív élmény. Ezen kívül viszont nem igazán tudok negatív élményt csatolni a könyvhöz. Sebesen pörögnek a bekezdések, majd fejezetek. A karakterek érdekesek, senki sem csak fekete vagy fehér. Mindenki mond olyat, amit már nem lehet visszaszívni, pedig szíve szerint megtenné.

Összességében a krimi sokkal kisebb szeletét tette ki a könyvnek, mint például a drámai vonal. A nyomozás folyt, voltak nyomozók, rendőrök meg minden, de nálam ez kicsit másképp értékelődik, mint egy olyan zsánerbeli regény, ahol ezen van a fő hangsúly. Ettől függetlenül a maga műfajában ez egy remek könyv, fontos mondanivalóval

Kérlek titeket, ha magányos gyerekeket, embereket láttok valahol, akkor, ha nem is ültök le velük barátkozni, de könyörgök, ne rúgjatok beléjük még egyet. Sokszor egy mosoly, vagy egy-két kedves szó is átlendítheti őket a megfelelő vágányra. Ne bántsuk egymást, hiszen nem tudhatjuk, hogy mennyi mindenen kellett keresztülmennie a másiknak. 

Gondoljunk bele, mennyi minden történhet tizenkilenc perc alatt.

Megebédelhetünk. Elolvashatunk egy fejezetet a kedvenc könyvünkből. Végigjátszhatunk egy pályát egy számítógépes játékban. Megihatjuk a reggeli kávét, miközben bambulunk ki a fejünkből. Véget érhet egy nyári zápor. Megszülethet egy barátság. Megöntözhetjük a szobanövényeket. Játszhatunk a kutyával, cicával. Beszélgethetünk figyelmesen valakivel.

Ehhez képest, egy-egy kedves gesztus, mosoly, apró biccentés, egy "hogy vagy?", vagy "hagyjátok már békén" jelentéktelen időt vesz igénybe. Mégis könnyen lehet, hogy ezzel a pár perces minimális odafigyeléssel dobunk mentőövet valakinek, aki már csak pillanatokra volt a fulladástól. Figyeljünk egymásra, csupán erre kérlek titeket!

 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra

A bejegyzés trackback címe:

https://csakegypercre.blog.hu/api/trackback/id/tr7213881830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása