A mi családunkban nem volt szokás sírni. Persze gyerekként sokszor előfordult, már csak azért is, mert egyfolytában estem-keltem, így mindig csupa prezúr (bibi, seb) voltam. A fizikai fájdalom pedig megállíthatatlanul nyitja meg a könnycsatornákat. De mi a helyzet akkor, ha a lélekben szakad meg valami, vagy éppen a túlcsorduló boldogság késztetne könnyekre? Szabad, nem szabad, kötelezően ajánlott?
A Bloggerképző 24/30-as bejegyzés következik, amely témája: az utolsó alkalom, amikor sírtam.
Amíg albérletben éltem barátnőmmel, és volt külön szobám, többet sírtam. Elvonultam, ha fájt valami, magamra húztam az ajtót, senki se lásson, és halkan hüppögtem a párnának, vagy egyszerűen csak hagytam, hadd folyjanak azok a könnyek, ha már egyszer ennyire kikívánkoznak. Aztán összeköltöztünk Ádámmal, és ezzel együtt nyilván a külön szoba is megszűnt. A sírás is megszűnt. Nem gondolom, hogy szégyelltem volna előtte. Egyszerűen bekapcsolt egy védelmi vonal, aminek a lerombolásán azóta is dolgozok.
Sírni egészséges. Sírni kell. Van, akinek többször szükséges a zsepi után nyúlnia, másoknak csak nagyon ritkán. De azt hiszem, mindannyian ismerjük az érzést, ahogy egy kiadós sírás után könnyebbek leszünk. Mintha hatalmas súlyokat gördítenénk le a mellkasunkról, még a levegővétel is könnyebben megy. Már persze az után, hogy újra képesek vagyunk normálisan oxigénnel ellátni a tüdőnket egy-egy igazán jól sikerült sírógörcs elmúltával. Sokszor gondolkoztam már, hogy fér egy cseppbe ekkora súly? Hogy képes ez a folyékony, sós izé ilyen monumentális terhetek emelni le a lelkünkről?
Mióta tudatosan igyekszem fejleszteni magam, sokat gondolok az érzelmek kifejezésének szükségességére is. Jókora csomaggal érkezik mindenki az otthoni, gyermekkori környezetből. Ha valahol a szülők inkább elvonultak a hátsó szobába sírni (nálunk), akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy elkeseredettségünk, fájdalmunk ilyen módon történő megnyilvánulása szégyellnivaló. Takargatni kell, rejtőzködni kell, meg ne lássanak, mert akkor leesünk a piedesztálról, vagy ledöntik a szobrunkat, de minimum meghasad a lábunk alatt a föld, mi pedig zuhanunk lefelé, egészen a pokol fenekéig. Nehogy már azt higgye a gyerek, hogy emberből van a szülő. Igen, lehet, hogy első körben meg fog ijedni, hogy mi a baj Anyuval vagy Apuval. De ahogy fejlődik az érzelmi intelligenciája, képes lesz megérteni: Anyu, Apu is szokott néha szomorú lenni, és tök oké, ha így jön ki belőle a feszültség.
Sosem fogom megérteni, amikor a kisfiúkat azzal terrorizálják, miközben pityeregnek, hogy ezt nem szabad. A fiúk nem sírnak, csak a kislányok. És kislánynak lenni gáz (ez millió kérdőjelet szül bennem, talán egy másik cikkben kifejtem majd). Olyan szinten fognak befeszülni felnőtt korukra ezektől a szarságoktól, hogy a pszichológusok meggazdagodhatnának rajuk. Ó várjunk csak! Meg is teszik. Már persze azokból, akik mernek segítséget kérni. Egész gyermekkorukban azokat az érzéseket nyomják el bennük, amelyekre felnőtt férfiként szükségük lenne egy egészséges élethez, vagy egy jól működő párkapcsolathoz. Olyan kérdéseket szül majd ez a töméntelen belső szorongás, hogy asszongya: te miért nem mutatod ki soha, hogy mit érzel? Te nem vagy szomorú, hogy meghalt XY? Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? Tényleg csak ennyit jelent neked a kapcsolatunk?
Gondolkozzunk el ezen legközelebb, amikor egy kissráccal közöljük, hogy ne sírjon, ne legyen már ilyen anyámasszony katonája.
Örömünkben, meghatottságunkban sírni meg ciki. Pedig ahogy haladunk előre az életünkben, hajlamosak vagyunk egyre érzelmesebbek lenni, és semmi perc alatt könnybe lábad a szemünk, legyen szó akár a gyerek fellépéséről, vagy egy nagyon cuki kutyás/cicás videóról. Töredelmesen bevallom, hogy nálam a szolgálatból hazatérő katonák, akik rég nem látott gyermekeiket, vagy kutyájukat ölelik magukhoz mindig megnyitják a csapot. Fixen. Csak győzzem zsebkendővel.
Utoljára két hónapja sírtam egy kiadósat, az esküvőnk másnapján. A szervezéssel járó feszültség, és az, hogy Anyu nem lehetett már ott velem ezen a napon, ekkora érte el a tetőpontját, és egy ajándék törte át a gátat. Nem kellett hozzá sok. Csupán egy szakácskönyv. Egy szakácskönyv, amit nővéremtől kaptam, és aminek utolsó oldalán kézzel írt üzenet fogadott. Egy teljes oldalnyi, de a lényeg: Anyunak is ilyen volt. Nem pont ez. Ez még nincs betörve, de sokat tervezem forgatni a jövőben, hogy az én ujjaim is maszatos nyomokat hagyjanak az oldalakon, mint ahogy az övéi tették. Azt hiszem, aki olyan szerencsés, hogy az esküvőjén minden szerette jelen lehet, sosem fogja átérezni, milyen mély fájdalommal jár, ha hiányolsz onnan valakit. Jól esett zokogni, megkönnyebbültem. Éreztem, hogy akkor itt és most nyithatok egy új lapot. A gyakorlatban semmi sem változott mióta házasok vagyunk, sokkal inkább érzelmi határ volt. Teljes mértékben, visszavonhatatlanul egymáshoz tartozunk, mert én egy életben gondolkozok. Egy közös életben, ahol merünk egymás előtt sírni örömünkben és bánatunkban egyaránt. Ahol semmi sem ciki, semmi sem gáz. Mert ki előtt teríthetnénk ki a lelkünket minden hepehupájával úgy istenigazán, ha nem a szeretett férfi/nő előtt. Tessék szemléld meg. Ez vagyok én. Ez mind a tiéd. Mert én a Tiéd vagyok. Egészen.
Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra
