A Bloggerképző a 6. naphoz érkezett...nem ez nem elírás. A mostani bejegyzés a 4/30-as téma, azaz, mi az első gyerekkori emlékem? Elég élénk képzeletű gyerek voltam (ez nem is igen változott), ezért sok olyan dolog van, amiről tudom, hogy csak azt hiszem, hogy emlékszek rá, valójában a szüleim elbeszéléséből raktam össze a képeket, és formáltam belőlük szabadon újra meg újra lejátszható kisfilmet. 

A következő, körülbelül három éves koromból származó történetről viszont teljes bizonyossággal állíthatom, hogy saját. Számomra (ilyen-olyan okok miatt) könnyebb külső szemlélőként írni a hasonló témákról, így novellába bújtatva olvashatjátok.

Vékony ujjacskák keresik a rést a téglák között; egy köröm elpattan, ejtőernyőzik a mélységbe. Mezítlábas begörbült lábujjak próbálnak fogást találni a mászáshoz, habarcs morzsalékot köpködnek a töredezett járdára. A maszatos, könnyáztatta arcból két barna gombszem tekint hátra a vékonyka váll fölött. A magasság szédítőnek tűnik, habár a földtől alig tíz centire csimpaszkodik a műhely vakolatlan falán.

Alatta bűne árulkodó jelei tünedeznek lassacskán: a széttört üvegből szivárgó, még langyos tehéntejet szívja magába a repedéseket kitöltő föld. Az udvar végéből fehér komondor lohol a kislányhoz, máris lefetyel, segít feltakarítani a nyomokat, közben cinkosan fel-feltekint az emberkölyökre. Az üvegszilánkokat gondosan kerüli, a mellé érő cirmos macskának barátságosan vakkant, szinte mosolyog a szerencséjén: ez ám a lakoma!

A kislány a szédítőnek tűnő magasságból nézi bűntársait, csimpaszkodik, karja már remeg, tudja, hogy sokáig már nem tarthatja magát. Egy pillanat alatt mérlegel, vajon melyikért kap ki jobban: ha leesik, mert nem bírja erővel, vagy ha bűnbánó arccal megjelenik a konyhában, és bevallja, összetörte a tejesüveget. Százszor is elmondták neki, hogy ne hurcibálja, mert még nehéz neki, és lám mi lett a vége.

A mászás mellett dönt, gyermeki magabiztossággal hiszi, hogy ha elég magasra jut, eléri a felhőket, mint Pöttyös Panni azon a diafilmen. Elszökik, és akkor már senkit sem érdekel az összetört üveg.  Elszántan néz a feje felé, a könnyei még mindig potyognak, az álláról a Mickey egeres pulcsijára. A fal az égig ér, de megindul: egyre magasabbra és magasabbra jut. Ám ekkor egy óvatlan mozdulat és már zuhan. A még megmaradt, fehér tócsa egyre közeledik, az odagyűlt állatok szétrebbennek.

Hirtelen rándulással ébred. Felül az ágyban, a szoba félhomályba burkolózik, de még így is könnyen kivehetőek az alakok az ágyban. Apu jobbról szuszog, Anyu halkan horkol álmában. Semmit sem ért. Az arcához nyúl, a könnyek valódiak, mögötte a dínós párna vizes tőlük. Meg kell néznie a tejes üveget. Ha tényleg összetört, akkor nagyon beüthette a fejét, amikor leesett. De az biztos, hogy nagy bajban van.

Anyu a konyhában éri utol csemetéjét. Meghallgatja. Meleg, puha mellkashoz szorítja, viszi vissza az ágyba, miközben folyamatosan csitítja még szipogó gyermekét. Apró ujjacskáit Anyu hajába túrja, és a dauerolt csigákat csavargatva merül újra álomba.

Nektek mi az első gyerekkori emléketek?

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra