Mindig is voltak körülöttem állatok, úgy is mondhatjuk, hogy köztük nőttem fel. Na, nem nevelt farkasfalka, mint Mauglit, vagy gorillahad, mint Tarzant, bár volt egy plüssgorillám, de őt Goriot apónak hívták. Hosszú történet... Ez inkább egy falusi dzsungel könyve volt: tehenekkel, barikkal, kecskékkel, nyulakkal, talpas tikkel, kutyával, cicával.
Ugorjunk fejest a Bloggerképzőbe, a 23/30-as bejegyzés következik, amely témája: mi jut eszedbe arról, hogy "kisállat"?
Persze felnőttem, elkerültem a NAGYVÁROSBA, így csupa nagybetűvel, még akkor is, ha nem Pest, hanem Debrecen. A mi kis nyolc-kilencezer fős városunkhoz képest gigapolisznak számított a felnőttkor küszöbén. Az állatkák elmaradtak, helyettük kaptam egy rakat embert, mégis nagyobb állatkertben éreztem magam, mint bármikor azelőtt.
Eddigi állataim lényét a szívembe vésve hordom magammal. Voltak, akik csupán néhány hónapig, mások hosszú évekig voltak velem, elvesztésük minden esetben hatalmas űrt hagyott maga után. Abban mindig biztos voltam, hogy amíg élek szeretnék állatokat magam körül. A kutyára, cicára voksolok, a fent említett állathadat inkább kihagynám az életemből, még akkor is, ha különleges élmény az éjszaka közepén bociszületést látni, vagy cumisüvegből etetni a kisbarikat, kiskecskéket.
Emlékszem, Anyu az összes kisbocit Brutusnak akarta elnevezni, mi meg csak a szemünket forgattuk. Igen, akkor is, ha kislány volt. Tudom, tudom, hivatalos néven üsző, de ha azt írom, hogy kislány boci, akkor egy nagyon cuki, magyartarka jelenik meg a lelki szemeim előtt, rózsaszín masnival két fülecskéje között. Mindenesetre az összes bikaborjú Brutus maradt, és ha egytől-egyig nem is emlékszem rájuk, azért elég sokat fel tudok idézni közülük. Kedvenc tök felesleges infóm róluk: a bocinózi nagyon puha, a nyelve viszont, mint a smirgli.
Kiváló testmozgást is szolgáltattak marhanagy négylábú barátaink: bátyám ugrott át helyből kétméteres kerítést elszabadult és udvaron grasszáló tehén miatt. Mai napig úgy gondolom, hogy remek magasugró vált volna belőle pamplonai környezetben. Én inkább a kerítés alját céloztam volna meg, ami alatt számtalanszor kúsztam át a szomszédba az átrúgott focilabda miatt. Szerettem őket, sokszor mentem be az istállóba csak azért, hogy megveregessem Citrom vagy Dolli oldalát.
A barátaim szerettek hozzánk járni, mert már akkor is elég kuriózum volt, hogy egy családnál ekkora állatfarm legyen. Pedig tényleg nem volt kiterjedt állományunk: három-négy tehén, egy akólnyi kecske-birka vegyesen, plusz gőzömsincs, hogy mennyi nyúl, csirke, galamb, kacsa, liba, mikor mi. Amikor először láttam újszülött nyuszit, igen magasra szaladt a szemöldököm: kis csupaszkán olyan életképtelennek tűntek, hogy órákat ültem, és csak néztem, megvannak-e még. Csodálkozó szemem előtt szőrösödtek, növögettek, kezdték megenni a takarmányukat a kezemből. Szerettem figyelni, ahogy az apró orrocskák fel-alá járnak, úgy körülbelül állandóan: vagy a szaglászástól, vagy a rágástól.
Idővel megcsappant az otthoni állatlétszám, először a bocik maradtak el, aztán a kecskék, birkák, végül jóformán csak a kutyák és a macskák maradtak. Debrecenben azonban vége szakadt ennek a jó világnak is. Mindig irigykedve néztem azokat, akik kutyát, cicát tartottak, de sokáig nem volt lehetőségem arra, hogy tappancsostul trappoljon be valaki az életembe. Idén januárban, több, mint 10 évnyi állattalan lét után, azonban örökbe fogadtuk négylábú családtagunkat, Nyuszó kutyát. Szegénynek azért van identitászavaros neve, mert elütötték, így a hátsó lábát mankóként használva, ugribugri módon közlekedik. Már így ismertük meg, szerettünk bele, másként el sem tudjuk képzelni, csak a kis gacsibás (férjem találmánya ez a szó, gőzöm sincs, hogy létezik-e) lábával. Sok változást hozott magával. Véget értek a sokáig ágyban lustálkodós napok, megvan a napi fix mozgásunk, rengeteget tanultunk magunkról és róla, de még mindig millió tanulnivaló áll előttünk. Napról-napra változik a kapcsolatunk, hihetetlen öntörvényű és makacs, valahol mélyen szerintem egy cica lelke is megbújik benne.
Csak remélni tudom, hogy még hosszú, hosszú éveket tölthetünk együtt, és előbb-utóbb egy kertes ház udvarán terrorizálhatja majd a betévedő cicákat. Természetesen a mi leendőnket nem, mert akkor kitör a harmadik világháború itthon. Na jó, a többit sem, mert úgy is szeretni fogom a vendégmacsekokat is.
Köszönöm, hogy olvastál!
Kapusi-Farmosi Dóra
