-Ki után következek?

Többen összerezzennek mintha nyakon öntöttem volna őket egy vödör jeges vízzel. Persze megint túl hangos voltam. Nevetséges tudom, de idefelé végig azon gondolkoztam, hogy kérdezzek. Ki jött utoljára? Ki után következek? Ki az utolsó? Ha szociális érintkezésről van szó, magam vagyok a két lábon járó szerencsétlenség. Egyszerű szituáció, mégis azonnal ideges leszek, ha rá gondolok. A  tenyerem a zsebemben izzad, elcsúsztatom egymáson a kétszázast a százassal, fémesen súrlódnak össze, megnyugtat a hang. Milliószor olvastam, millió meg egy pszichológiával foglalkozó weboldalon, hogy a hangerő nem helyettesíti a magabiztosságot. Azért én minden alkalommal rápróbálok. Eddig egyszer se jött be.

Tőlem jobbra egy velem nagyjából egykorú srác emeli fel a kezét a szemöldökével egyszerre. Odabólintok, vettem az adást, köszi, jófej vagy. Meg jóképű is. Inkább nem szólalok meg, a szorongás úgy is csomót kötött a nyelvemre. Legalább húszan állnak előttem kaotikus összevisszaságban, ki szájmaszkban, ki anélkül. Egy idős nőnek a bal füléről csüng alá a gyűrött, kék anyag, miközben rágyújt. Többen feltűnően köhögni kezdenek, félhangerőn morgolódnak, de nem kapcsol. Szerintem nem is akar, élvezettel fújja ki a füstöt maga elé. Egyik lábamról a másikra állok, toporgok, mint akinek wécére kell mennie. Elég hülyén nézhetek ki kívülről, ezért inkább abbahagyom, csak a lábujjaimat mozgatom a cipőben, már az is megnyugtat egy kicsit, hogy legalább azok mozoghatnak. Számítottam rá, hogy sokat kell majd várni, a táskámból előbányászom a könyvemet, értetlen pillantások emelkednek fel a telefonok képernyőjéről, valahol a sor közepén meghallom Győrfi Pál hangját: maradjotthon, harsogja. A férfi nem is igyekszik lenémítani, végighallgatja a youtube hirdetést, aztán ugyanazon a hangerőn néz tovább valami film előzetest: robbanások, fékcsikorgás, aggódó női hangok, sikoltások kúsznak elő a hangszóróból.

Nem tudok belefeledkezni a könyvembe. Azon kapom magam, hogy negyedjére olvasom el a fejezet első bekezdését, és még mindig nem értem, miről van szó. Valami girbe-gurba, sorra emlékeztető dolog kezd kialakulni az embertömegből. Automatikusz sorikusz. Elmosolyodok, remek latin nevet találtam. A mögém újonnan érkezett idős férfi a nyakamba liheg, sírhatnékom van tőle. Az állkapcsom összeszorul, félek, a fogaim egyszer csak kirobbannak a számból repeszként hasítva a körülöttem állók bőrébe. Egyet előrelépünk, én pluszban egyet oldalra is. Velem együtt mozdul, furcsa tánc veszi kezdetét. Egyet jobbra egyet balra, mint akit hozzám kötöztek láthatatlan cérnával, lépeget pár másodperc késéssel utánam. Nagyot szív az orrán, harákol. Bennem megfordul az előző esti vacsora, vagy a reggeli kávé. Nehéz eldönteni melyik a kettő közül, de valami fejtetőre állt a gyomromban, amit igyekszek lent tartani. Udvariasan megkérem, hogy tartsunk egy kicsit nagyobb távolságot, persze csak az ő érdekében. Úgy teszek, mintha szeretnék vigyázni rá, pedig legszívesebben bokán rúgnám. Anyu mindig ezt mondta kiskoromban, amikor mérges volt valakire. Ez volt a non plus ultra harcidac: úgy bokán rúgnám. A férfi értetlenül néz rám, gőze sincs, hogy mi a problémám. Inkább a szájáról olvasom, mint hallom, ahogy az orra alatt morogja: hülye kurva. Azt akarta, hogy meghalljam, de nem érdekel. Örülök, hogy messzebb kerültem tőle, és büszke vagyok a kimondott szavaimra is. Olyan ritkán állok ki magamért, az ilyen alkalmakat ünnepként élem meg.

-Ott van a sor vége. Nézze már meg az ember! Mit képzel magáról, jókedvünkből állunk itt vagy fél órája? - élesen csattan a hang az ajtó irányából, idős asszonyt küldenek hátra előreugró álkapcsú kutyájával. A nő enyhén biceg, a pincsi akkurátusan minden ember bokája felé odakap, miközben furán hörög. Szinte sajnálom a kis csúnyaságot, a loncsos szőrével, ahogy láthatóan elhanyagolt körmeivel kopog a betonon. A legtöbben megmerevednek, tapintható az elfojtott agresszió. Legtöbbjük szívesen segítené hátra a kutyát a cipőjével. Ránézek az órámra: háromnegyed kilenc. A sor lassan halad, a srác előttem olykor bocsánatkérőn hátranéz és rám mosolyog. Nem értem a gesztust. Nem tudom, hogy jóindulat, kedvesség vagy flört húzza a száját, de azért visszamosolygok. Azt hiszen kedvesen, de egy idő után nem fordul meg, talán azt hitte a számat húzom. Nehéz kiigazodni az emberi érzelmeken. Lemásolni őket úgy, hogy hihetőek legyenek, még nehezebb.

-Igen...igen....igen. Ja, nem, még mindig várok, de már csak öten vannak előttem. Jaja, voltam a Coopban, vettem spagetti tésztát. ...Na baszki, azt elfeljtettem. ...én vissza nem megyek....nem...akkor sem....jó, akkor döntsd el, hogy kenyeret vigyek, vagy a kurva túrórudit... oké...oké.

Fujtató bikaként ront ki a sorból egy harmincas férfi, rohan a parkolón át a Coop irányába, látszik a fején, hogy majd szétrobban. A kezét ökölbe szorítva lóbálja olyan magasan, hogy attól tartok, orrbavágja saját magát vagy éppen engem, amikor mellém ér. A kutya nem kap a lába után, farkát behúzva húzódik a gazdája mögé, aki fennhangon dicséri Cukikát.

Ketten vannak előttem. A pincsi a korláthoz kötve szűköl, a gazdája gügyög neki, a sor hosszabb, mint volt, amikor érkeztem. Pár perc és kilenc óra. Irreális félelemmel tölt el, hogy nem engednek be a boltban, és vissza kell jönnöm délután, hogy végigálljam ugyanezt a tortúrát. Mögöttem nyugdíjasok serege tekintget, hol jobbra, hol balra az emberek mellett azon méltatlankodva, hogy nem haladunk sehova. Én is pontosan így érzek, csak én már fél órája várok, ők meg két perce jöttek. Meglátok köztük egy ismerős arcot, eggyel lakik alattunk. Margó néni nyolcvanpluszos, korához képest meglepően stramm jelenség. Botjtát csak a lakáson belül használja, egyébként büszkén, egyenes háttal sétál naponta háromszor a háztömb körül. Kell az edzés kedvesem, szokta mondani, ha segíteni akarnak neki a bevásárlásban, és kitartóan cürhöli a zsugor vizet a közeli kisboltból. Egyszer, amikor nem járt a lift, együtt sétáltunk fel a lépcsőn. Ő a hatodikon lakik, mi a hetediken. Én a negyediken már gyomorból lihegtem, ő meg hatlapos sütemény receptjét fújta fejből, széles mozdulatokkal imitálva, mikor merre kavarja a tésztát, és miért kell gőz fölött olvasztani a csokoládét a nyüves mikró helyett.

Óvatosan odaintek, széles, enyhén foghíjas mosolyával üdvözöl. Két ujjamat felmutatva erősen artikulálva kérdezem, hogy: kiflit? Körülnéz, hogy nem látja-e senki, de mindenki más felé nézelődik, majd cinkosan kacsint. Megvillant valamit fiatalságából. Ahogy anyám mondaná, nagy firma lehetett a maga idejében. Nem is csinál belőle titkot, néha olyanokat mesél, hogy én pirulok helyette.

Végre belépek a helyiségbe, zümmög a szellőztető, maszk mögé rejtett arcú eladónő néz rám, tompán hallom a kérdését: mit adhatok?

-Egy kiló kenyeret és két tejes kiflit kérek.

Nem mond összeget, csak tartja gumikesztyűs tenyerét. Belepottyantom az érméket, minden nagyon sterilen, gyorsan zajlik. Nem is értem, hogy haladhattunk mostanáig ilyen lassan, amikor velem húsz másodperc alatt végez. De a sorokkal valamiért mindig így van. A másik eladónő épp lehúzza a maszkot, megnyalja a kesztyűmentes mutatóujját, és szétszedi a kenyeres zacskót. Elkerekedett szemmel nézem, annyira automatikus a mozdulat, hogy neki fel sem tűnik. Maszk vissza, kenyér a zacskóba. Kifliknél ugyanez a forgatókönyv. Elveszem, köszönöm és már ott sem vagyok. Az ajtót még csak résnyire nyitom, mikor a harákolós férfi már nyomakodik is be rajta, mellkasával súrolja a vállam. Még hallom, ahogy tüsszent. Hátra sem nézek, nem akarom látni, hogy összenyálazott tenyérrel fizet.

Margó néni kiállt a sorból, együtt indultunk haza, szigorúan tartva a távolságot. Pontosabban én tartottam a távolságot, ő mindig araszolgat felém egy kicsit, már majdnem a panelek előtti kertekben növő rózsabokrokat súrolom. Hiába a füle már nem a régi, rajtam nincs maszk a számról tud olvasni, de szeret közel lenni az emberekhez. Meghallgatom a szokásos litániát a szomszédokról, a hülye pincsiről, meg a gyerekeiről, akik hetek óta felé se néztek. Beérünk a lépcsőházba. A lift előtt megsimítja a karom:

-Holnapután ugyanekkor!

Eltűnik a lépcsőn mire szólnék hozzá, hogy majd felviszem én neki holnapután azt a két kiflit, ne másszon le a pékségig. Hallom, ahogy az Isten véled édes Piroskám zümmög a torkából, én pedig szégyenkezve várom a liftet. Hiába, a térdem már nem a régi. 

Köszönöm, hogy olvastál!

Kapusi-Farmosi Dóra