Ez az év nagyon erős volt könyves téren, hiszen több új műfaj és író irányába is nyitottam. Talán ezért is volt egy kiemelkedőnek jó lendülete, jóformán még be sem fejeztem az egyik könyvet, de már nyúltam is a következőrét. Egy szó, mint száz, dúskáltam a jobbnál jobb művekben. Az idei olvasmánylistámon helyet kapott fantasy, sci-fi, szépirodalom, thriller, krimi, romantikus, történelmi, disztópia, és életrajzi olvasmány is.

Életem első meghatározó olvasmánya volt, és gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Gyerekként is, és most is végigizgultam, ahogy a Pál utcai fiúk összecsapnak a füvészkerti vörösingesekkel. Sok-sok évet vártam az újraolvasással, és így körülbelül húsz évvel később (ótejóég) úgy érzem, hogy a könyvből kiolvasható tanulság nem kopott meg, csupán az enyhén sárgás lapokra rakódott rá a por.

Szentesi Éva, azazhogy akarom mondani, A Szentesi újságíró, a WMN online magazin szerkesztője, rákellenes aktivista, író. Meglehetősen sok jelző, melyek között lavírozva megpróbálom kitalálni, hogy ki is ő valójában mindazon máz alatt, amit kifelé mutat. Harcolt, s győzött a rák ellen, én pedig nagyra becsülöm mindezért, és azért is, amiért bátran kiáll, és tabuk nélkül képes, sőt akar erről beszélni. 

Első könyve (Szentesi Éva: Hamvaimból) erről a csatáról szól, ám a második egy teljesen más világról, más harcokról íródott, ez a novellás gyűjtemény pedig nem más, mint a Kardos Margit disszidál, mely sokat ígérő címére azonnal felkaptam a fejem, és tudtam, hogy ezt nekem olvasni kell.

Ismét itt a szerda, ez pedig nem jelent mást, mint hogy érkezik a hónap második TOP 5 szerdája, méghozzá ismételten egy jó kis témával. Azokról a karakterekről fog szólni, akik a Télapó rossz listáján szerepelnek, vagyis maradjunk annyiban, hogy utálatos karakterek, vagy olyanok, akik kevés jót cselekedtek pályafutásuk során. Simán elképzelem, ahogy Darth Vader kopogtat az ajtajukon virgács helyett fénykardot lobogtatva a kezében, félrecsapott Mikulás satyekban.

Wass Albert nagyon megosztó személyiség a politika múltja miatt. Épp a napokban futottam bele egy hosszú vitába a moly-on ezzel kapcsolatban. Elgondolkodtam azon, hogy jó író-e Wass Albert? Ám akárhogy is forgatom a fejemben a vele kapcsolatos gondolataimat, mindig oda lyukadok ki, hogy igen, értékes amit írt, könyvei olyan tartalommal bírnak, és olyan érzelmi töltetük van, hogy körülbelül félévente vagyok képes olvasni tőle, mert egyszerűen megvisel. Túl közeli, és tapintható az emberi szenvedés, s minden könyve után a keblemre ölelném Erdélyt, az összes benne élő embert.Ezúttal pedig az 1949-ben jelent meg az Adjátok vissza a hegyeimet című regényt olvastam, mely az igen előkelő 31. helyen végzett a Nagy Könyv szavazásán (A funtineli boszorkány ezen a listán a 25. helyet foglalja el).  2007-ben pedig ezen a címen készült dokumentumfilm az író életéről Koltay Gábor rendezésében. Így érthető módon nagy elvárásokkal kezdtem bele a regénybe.

Szépen lassan elcsordogál az év, és megkaptam az első book tag kihívásomat, így sokáig nem is cicóztam a feladattal, inkább nyomban fejest ugrottam bele. Nagyon jó volt arra ez a pár kérdés, hogy kicsit végiggondoljam az évet, miket is olvastam az elmúlt időszakban, és azt kell mondanom, hogy talán még sosem volt olyan vegyes a lista, mint az idei, hiszen szinte minden műfaj képviselteti magát rajta. Vágjunk is bele, a kérdések a következők:

Már régóta szemezgetek ezzel a heti rendszerességgel megjelenő bejegyzéssel, és úgy döntöttem, hogy így a tél beköszöntével bele is vágok. Aki nem ismerné, ez a Goodreadsen megjelent kezdeményezés, mely keretén belül minden szerdán egy öt pontból álló listát kell készíteni, különböző könyves témákban. Az első ilyen, amit kifejtek pedig nem más, mint: Könyves dolgok, amiktől Grinch-é változol 

Andy Weir új könyvét komoly várakozás előzte meg a Marsi sikere után. Volt bennem egy cseppnyi félsz az akaratlan hasonlítgatás miatt, tartottam tőle, hogy nem fogja megugrani azt a bizonyos lécet. Ám azt kell mondanom, hogy az Artemis olyan, mint a pizza: ha nem annyira hű de jó, még akkor is igen jó.

Lassan úgy érzem, hogy masszív borítófétisem van, mert az Artemisnél sem tudok szó elmenni amellett, hogy mennyire szép, plusz a betűtípus is egyedi. Tudom, hogy nem a külcsín számít (vagy legalább is nem csak az), hanem a belbecs, az Artemis esetében pedig kívül-belül jó munkát végeztek. 

Egyre inkább nagy vihart kavar a jelenlegi kötelező olvasmányok listája. Szakemberek, bloggerek, újságírók garmadája agyal azon, hogyan lehetne megreformálni anélkül, hogy a magyar szépirodalmat teljesen eltávolítanák a porondról. Nem óhajtok belemászni ebbe a témába, de azzal csak egyet tudok érteni, hogy példának okáért az Egri csillagok végigolvasása egy átlagos hatodik osztályos gyermek számára kész kínszenvedés.

Nekem az olvasástól ugyan nem vette el a kedvem, de Gárdonyitól igen, épp ezért nem túl távoli múltban még két dolog jutott eszembe az íróról:
Ad 1 Unalmas
Ad 2 Fujj

Ez így ment egészen addig, amíg húsz éves koromban, édesanyám ajánlására a kezembe nem vettem A láthatatlan embert. Nem állítom, hogy a véleményem egy csapásra megváltozott az íróval szemben, hiszen még mindig ötven-ötven százalékos volt a tetszési rátám, de elkezdte bontogatni azt a bizonyos falat, ami mögé elrejtőztem előle, s a magyar szépirodalom elől. Azóta már több könyvét is olvastam, és fantasztikus mesélőnek tartom, aki nem mellesleg hihetetlenül okosan tud szórakoztatni. A Zétáról, a görög rabszolgáról szóló történetet most olvastam ötödjére, így bátran kijelenthetem, hogy az egyik kedvenc szépirodalmi kötetemről fog szólni ez a bejegyzés.

-Nyet- az öregasszony egyetlen szava úgy vágott, mint a hideg moszkvai tél. Alexej megdermedt és tanácstalanul nézte az ellenállót. Kaptak ők már mindenféle elutasítást; síró nemeket, jajgató nemeket, dühös vagy éppen elkeseredett nemeket. De olyat, ami így metszett volna, ő még soha nem tapasztalt. Parancsoláshoz szokott katonaember hangja taszít ekkorát, vagy sokgyermekes anyáé, ki megvadult tigrisként, utolsó véréig védi az övéit.