Mindenféle túlzás nélkül állítom, hogy hónapokig szemeztem V. E. Schwab könyvével, az Egy sötétebb mágia-val. Azon ritka találkozások egyike volt ez, amikor a borító megkapja a tekintetet, és többé nem ereszti el. Üdítően hatott a körülötte lévő "mindent színezzünk ki, rajzoljunk tele" könyvek között. Többnyire csak előzetes nyomozás után vásárolok. Fülszöveg olvasás, értékelések böngészése, moly-os százalék, borító és író. Ez a könyv viszont ismeretlenül akarta, hogy kézbe vegyem. Egyszerűségének nem tudtam ellenállni, már az első találkozásunkkor sem, akkor viszont a fülszöveg kissé elrettentett. Ám újra, és újra visszatértem hozzá, hónapokon át, kézbe véve, megforgatva, könnyedén végigsimítva a fedőlapon, tessék-lássék átpörgetve a lapokat.

Végül pár napja hazajött velem. Mindössze másfél napig tartott, hogy a végére érjek, de azóta sem vagyok hajlandó elrakni az asztalról. Azon kapom magam, hogy bámulom Kell-t a borítón, ahogy átlép Vörös Londonba, s arra gondolok, hogy vajon van-e Vörös Debrecen. Vajon van-e egy olyan világ, ahol létezik varázslat, s az emberek egyensúlyban élnek vele. Nem csak a történet van tele élő, lélegző mágiával, de úgy érzem ez a fajta vonzerő a lapokon átivódva, nem ereszti a gondolataimat sem.

Hetekig tartogattam ezt a könyvet a polcon, mint valami elsősegély csomagot, vagy mint az üveg mögötti "Veszély esetén betörni" féle holmikat szokás, hiszen olyan sok idő van még a következő könyv megjelenéséig. Bár most már legalább lehet látni a fényt az alagút végén, ugyanis Böszörményi Gyula: Nász és téboly című, sorozatzáró regénye előreláthatóan december 1.-én érkezik (előrendelve, maximális fokú várakozás megkezdve).

Ám akkor eljött a tökéletes alkalom, hiszen Diana Gabaldon: Outlander (Az idegen) utáni könyvmásnaposságomat nem tudtam mivel enyhíthetném. Így aztán egy pár napos könyvespolc előtti tipródás, azaz a szokásos csárdás után végül leemeltem az Ambrózy báró esetei sorozat utolsó megjelent, kiegészítő kötetét. És milyen jól tettem.

A Kossuth téren sorakozó fák sárgába, vörösbe, s barnába öltöztek az ősz tiszteletére. Színes ruhájukat napról-napra, finoman elhullajtva meztelenítették le magukat, megmutatva csupasz bájaikat a nagyvilágnak. A pad hűvöse átsütött a vékony farmernadrágon, miközben az enyhén metsző szél kerek, csillogó könnycseppeket csalt a szemébe. Szokott mozdulatával tuszkolt a sapkája alá néhány szállongó hajtincset. A könyve felett olykor fel-felpillantva vizsgálta a téren áthaladó, behúzott nyakú embereket.

Sokáig filóztam, hogy nekem való-e ez a könyv, ezért gondoltam egy nagyot, és megnéztem a sorozat első részét még akkor is, ha ez merőben ellenkezik az "előbb a könyvet, aztán a filmet" elvemmel. Viszont ennek a közel háromnegyed órának sikerült elérnie azt, hogy a belefogjak Diana Gabaldon önvédelemre is tökéletesen alkalmas kilencszáz oldalas könyvébe, az Outlander sorozat nyitányába. Lássuk mi fán terem az Outlander (Az idegen).

Ijesztő Szórakoztató volt figyelni, ahogy háromszáz majd négyszáz oldal elolvasása után még mindig úgy tűnt, hogy semmit sem haladtam. Nem szokásom megriadni az ötszáz oldal feletti könyvektől sem, de kicsit tartottam tőle, hogy ebbe beletörik a bicskám. Ám mint ahogy a bejegyzés megszületése is mutatja, a végére értem.

Az egyik barátja vette észre a csavarodó, apró zöld indácskát. Egy kávézó teraszán ültek, s a felettük magasodó fáról lehullott levéldarabnak hitte. Ujjai közé csippentette, s letépte. Halk sikkantás hagyta el a torkát, olyan váratlan, s éles volt a fájdalom. Nyomában vörös vércsepp ült. A barát értetlenül nézett rá, kinyújtott tenyerén mutatva az apró, kacskaringós zöld növényt.

- Semmiség, csak kicsit felsértetted a bőröm, amikor levetted rólam – mosolygott szelíden. Egy rövidke pillanatig ő maga is elhitte a magyarázatot. Később viszont elméje egyik frissen elkülönített szegletében újra és újra megjelent a vércsepp, vörösre színezve a gondolatot. Aznap este kritikusan vizsgálta magát a tükörben. Teste minden centijét végignézte, bármilyen különös jel után kutatva. Apró fejbiccentéssel nyugtázta, hogy ismét túlgondolta a dolgot, és egyébként is szürreális maga a gondolat. 

A Q-ügyosztály esetei második része a napokban került a kezembe, mert valami jó kis nyomozós könyvre vágytam, ahol arcba csap a valóság egy jó nagy péklapáttal. Sikerült neki, kicsit még fáj is a helye, ám kénytelen vagyok beismerni, hogy vegyül bele egy kis csalódottság.
 
Nehéz szívvel írom ezt, hiszen hozta a Nyomtalanul színvonalát, egyszerűen csak ha sorozatról van szó, akkor elvárok egy fejlődési ívet a karakterek jellemében, vagy legalább szeretném őket sokkal jobban megismerni. Ehhez képest úgy érzem pontosan ugyanazt kaptam, mint a korábbiakban, ami még így is egy szórakoztató, izgalmas nyomozási szállal átszőtt történet.

Barátkozásom a science fiction műfajjal Lőrincz L. László: Üvöltő bika című könyvével kezdődött még 2003 környékén, majd fokozatosan elkezdtem felfedezni a többi írót. Igyekszem megismerkedni a klasszikus alkotókkal és lépést tartani az újdonságokkal is, ám mindez úgy, hogy mellette még nagyon sokféle műfaj kedvelője vagyok elég lassacskán halad. 

Stanislaw Lem-től először az Éden című könyvet vettem kézbe körülbelül egy éve, de félúton elakadtam vele. Talán rossz volt az életszakasz amiben a kezembe került, de tény, hogy nem tudtam végigolvasni, pedig rövid regényről van szó.

A hétvégén nekiduráltam magam, és nagy levegőt véve nyitottam ki a Visszatérés című regényét

A fagyos levegő gyorsan bekúszott a kabát melege alá. A nyaka köré tekert bordó sálon deres foltok ültek a kilélegzett levegő nyomán. Egyedül állt a megállóban, a hó pedig szakadt, mintha Holle anyó túlórázna, s csak rázná,  és rázná a dunyháját. Toporgott a hidegben, egyik lábáról a másikra állt, s néha a tenyerébe huhogott. Ami kevés kilátszott az arcából a sapka és a sál között azt a januári szél pirosra csípte, s már teljesen érzéketlen volt.

A sötét utcát szuggerálta az éjszakai buszjáratért. Már negyed órája ide kellett volna érnie, ám azóta nem hogy busz, de még egy árva autó, vagy gyalogos sem haladt el mellette. Ötpercenként arra gondolt, hogy nekivág gyalog az egy órás útnak, ám nem szívesen kaptatott volna végig az egész városon az éjszaka kellős közepén, így hát várt.

Mikor kézbe vettem A hosszú menetelés-t még csak sejtettem, ám a könyv felénél már egészen bizonyosság vált bennem az az érzés, hogy Stephen King egy marék molylepkéről is tud úgy írni háromszáz oldalon keresztül, hogy élvezzem, és ne tudjam lerakni a könyvet. Sőt, az utolsó oldal után érezzem azt, hogy még akarok ebből a történetből, az nem lehet hogy vége van!

1979-es megjelenésével az író első művei közé tartozik, melyet Richard Bachman álnéven adott ki, magyarul pedig 2015-ben jelent meg első ízben.

Az 1991-es esztendőben már bevett szokás volt, hogy ideggyengeség esetén, vagy különös kifáradáskor (amit szaknyelven jó harminc évvel később kiégésnek neveznek el) falusi kúrára küldték a városi népeket.
Kereki Péter már egészen gyermekkorától kezdve igen gyengécske idegrendszerrel rendelkezett, s megtörtént, hogy a matematika órán a Pitagorasz-tétel felmondása közben eszméletlenül csuklott össze az izgalomtól, vagy a kidobósban hamarabb ért földet, mint ahogy a labda lesújtott volna vézna testére.

Péterünk ennek ellenére különös szakmát választott, méghozzá tőzsdeügynökké lett, így idegei hamarosan még inkább igénybe lettek véve. S ahogy az már csak lenni szokott, egyszer csak beütött a ménkű, amikor is az általa kezelt részvények értéke az egekből, szinte a nullára esett, s Kereki úr ideggyógyászati klinikára került. Orvosa nem más volt, mint a messze földön híres Professzor Doktor Kapolnai Ödön, aki fejét csóválva fogadta a fiatalembert az orvosi rendelőjében hatalmas íróasztala mögött.