Egész napos arconpörgés, kihajtod a beled a munkában, ráadásul megtalálnak azok az emberek is, akik fél másodperc alatt ideggombóccá képesek gyúrni téged. De mit lehet ilyenkor tenni? Főleg, ha nincs lehetőséged elsétálni, a konfliktust felvenni pedig abszolút értelmetlen vállalkozás? Utazz te is az Elme Travellel a saját boldog helyedre, avagy éljen a "happyplace".

Már nem emlékszem, hol hallottam először erről a fogalomról, a tudatos használata viszont sok mindenben segített. Nem vagyok híve a menekülésnek, néha azonban szükséges. Egyszerűen vannak emberek, akikkel szemben teljesen értelmetlen vitát folytatni, vagy mondjuk az állásodba kerülhet, ha felcsattansz. Azokról beszélek, akikkel képtelenség értelmes vitát folytatni, mert akkor is beléd kötnek, ha van rajtad sapka, meg akkor is, ha nincs. De miről is szól ez az egész? És hogy juthatsz el ide?

Nem is olyan régen még mindennapos érzés volt, hogy a célok, amiket magam elé tűztem, teljes mértékben elérhetetlenek. Vagy nagyon bonyolult út vezetne odáig, vagy a képességeimet, kitartásomat haladná meg a feladat. Nem kertelek: kifogásokat kerestem.

Kifogásokat, hogy miért ne legyek boldog, miért ne éljem azt az életet, amit ténylegesen szeretnék. Olyan jó volt álmodozni egy igazi párról, az írásról, a lelki békéről, de annyival kevesebb energiával járt azon sajnálkozni (legalább is én azt hittem), hogy nincs időm, nem vagyok elég jó, nekem úgy se menne. Pedig az áhított célok nem voltak eget rengetőek. Nem akartam milliomos lenni, nem akartam én lenni a legjobb író, aki már az első novellájával rekordokat döntöget olvasottságban. Nem akartam tökéletes életet. És mégis. A reális céljaimért sem tettem keresztbe egy szalmaszálat sem. Most már látom azt is, hogy sokkal, de sokkal több energiámba került a kifogások gyártása, mint a célok felé vezető lépések megtétele.

Az elmúlt hetekben sokszor gondolkoztam azon, mit szeretnék elérni a bloggal, sőt messzebb megyek, miről is akar szólni egész pontosan? Milyen tartalmat szeretnék gyártani. A legegyszerűbben egy szóval kifejezhető: könyvekről. De tényleg csak könyvekről szól? Fedőlap, tartalom, hátlap, esetleg védőborító? Kinyitjuk, olvassuk, imádjuk vagy utáljuk és vége. Lehet ez ennyire egyszerű?

Elébe megyek a találgatásoknak. Soha, semmi sem ennyire egyszerű. Amikor 2017 augusztusában beélesítettem az első bejegyzést, annyit tudtam, hogy szeretem a könyveket és szeretek írni, a blog meg majd megy valamerre. Értékeléseket és saját novellákat terveztem megjelentetni, aztán az elmúlt évek során változtam én is, változott a blog is, így elértem egy pontot, ahol illik újra meghatározni, valójában miről is szól, mi az az irány, amit szeretnék megszabni?

Minden januárban átgondolom, mi mindennel szeretném tölteni az előttem álló évet. Idén is megtörtént, de a cikk már február végére csúszott, így most írom tele az idei üres papírt megtöltve jobbnál jobb tervekkel. 

Az a bizonyos papír jelen esetben virtuális, de a tervek valósak, van belőle bőven, azt hiszem még jövőre is elegendő. Teljesen nyilvánvaló, hogy soha nem fogom utolérni magam, annyi mindent szeretnék egyszerre. Az újévi book tag pontjait vettem számba, ez alapján lássuk, milyen célokat tűztem ki magamnak 2020-ra.

Magam számára is meglepő módon egyre nagyobb szerepet játszanak az életemben a történelmi regények. Egyelőre nem dobálóznék azzal, hogy ez és ez a kedvenc időszakom, mert még mindig nem tudom eldönteni, miről szeretek leginkább olvasni. Minden lecsúszik, legyen az magyar, amerikai, német vagy orosz, legyen bár ókor, középkor vagy újkor. Az viszont tény, hogy vannak témák, amelyek mélyebben érintenek: szegregáció, háború, igazságtalanság, női sorsok.

Nagyjából két éve ismerkedtem meg Tomcsik Nóra munkásságával a Változások kora című történelmi regényét olvasva (A könyvről készült bejegyzést ITT olvashatjátok). Azóta is folyamatosan nyomon követem, épp min dolgozik, mely karaktereit kívánja a nehézségek kellős közepébe pottyantani, hogy az olvasó elkerekedett szemmel, szája elé kapott kézzel mutogasson mindenre és mindenkire, hogy: de nemár! Hát mit ártott neked ez az ember? Mert tény, ami tény, nem arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánna a szereplőivel.

Ennek fényében nézzük, mit ad nekünk a Tél Berlinben című, II. világháborúban játszódó regénye, mely az idei Könyvfesztiválra jelenik meg. 

Író: Tomcsik Nóra

Kiadó: Mogul

Borító: Pongrácz Edit

Megjelenés várható ideje: 2020. április 23.

Oldalszám: 380

Műfaj: történelmi, világháború, nácizmus, váltott szemszög

Moly adatlap: https://moly.hu/konyvek/tomcsik-nora-tel-berlinben

Nyakunkon a február és bár nem találtam túl sok kedvemre való új megjelenést, azért egy bejegyzésnyit sikerült összekotorni belőlük. Gondolom a kiadók többsége az áprilisi Könyvfesztiválra készül az "új könyv cunamival". Mit mondhatnék? Én készen állok arra is: szállás lefoglalva, lélek felkészítve, bőrönd könyvek befogadására alkalmas állapotban.

És most kihúzom a kezem biliből. Nézzük egyelőre azt, hogy mivel gyarapítanám a már így is teljesen fullon lévő könyvespolcomat februárban.

A húszhúsz már több, mint két hete tart, így jócskán ideje elengedni a múlt évet. Olvasás terén igen hektikusra sikeredett; volt olyan hónap (április), amikor egy darab könyvet sem sikerült elolvasni és volt olyan (november), amikor kilencnek értem a  végére. A kitűzött hatvan könyvet ugyan nem sikerült elolvasnom, de szép számmal akadtak remek élmények abban az ötvenháromban, amelyek végigvezettek 2019-en.

Ebben a bejegyzésben szeretném összegezni kicsit, miket szerettem leginkább és melyek voltak azok, amik csalódást okoztak. Melyik műfajok határozták meg az évet, mik kerültek háttérbe. Munkahelyi ártalom - amiért előre is bocsánatot kérek -, hogy szeretem számszerűen is összegezni, mit tartogatott nekem az elmúlt év. Lássuk!

Egész sokáig szerettem a történelmet gyerekként. Izgalommal töltött el más kultúrák megismerése; belebújhattam idegen földek embereinek fejébe, láttam háborúkat, mindennapi életüket, szerelmeiket, gyötrődéseiket. Aztán valahol a középkor elején ráébredtem, hogy nem értem. Nem láttam az összefüggéseket: ki, mit és miért csinál. Amikor szóvá tettem, azt a választ kaptam, hogy nem érteni kell, hanem megtanulni. Nem kell sokáig fejtegetnem, meddig tartott a lelkesedésem a tantárgy iránt. Aztán a férjem révén (aki a magyar történelmi regény-könyvpiac profitjának ötödét szállítja) ismét kézközelbe került a múlt.

Cseke Lajos regényét, a Csiglemezőt már én szúrtam ki megjelenés előtt, mert képtelen voltam levenni a szemem a borítóról, amely Hegyi Péter munkáját dicséri: a színvilág, a táj, a férfi egy szál íjjal a kezében olyan erős hangulatot árasztott, hogy azt akartam, Ádám olvassa el. Hogy miért nem én? A válasz egyszerű: a mai napig tartok a történelmi témájú könyvektől, mert a memóriám azonnal bemondja az unalmast, ha nevekről és évszámokról van szó. Márpedig kőkeményen belénk sulykolták az iskolában, hogy történelmet tanulni csak így lehet; pontosan, évszámokkal, és ami a legfontosabb: szóról-szóra.

Most kezdek csak rájönni, milyen nagyot tévedtek! 

Író: Cseke Lajos

Kiadó: Gold Book

Megjelenés éve: 2018

Oldalszám: 320

Műfaj: történelmi, honfoglalás, székelyek

Moly adatlap: https://moly.hu/konyvek/cseke-lajos-csiglemezo

Aki ismer, tudja, hogy a krimi műfajában lubickolok istenigazából, így mindig nagy érdeklődéssel vetem bele magam az új megjelenésekbe. A hónapban legalább két olyan könyvet várok, amiért már lerágtam mind a húsz körmöm. Novemberben visszatér J. D. Barker a 4MGY trilógia zárókötetével, de a horizonton feltűnnek a magyar sorozatgyilkosok is.

Lássuk, mi az a hat krimi/thriller, ami felkeltette az érdeklődésem!

A mi családunkban nem volt szokás sírni. Persze gyerekként sokszor előfordult, már csak azért is, mert egyfolytában estem-keltem, így mindig csupa prezúr (bibi, seb) voltam. A fizikai fájdalom pedig megállíthatatlanul nyitja meg a könnycsatornákat. De mi a helyzet akkor, ha a lélekben szakad meg valami, vagy éppen a túlcsorduló boldogság késztetne könnyekre? Szabad, nem szabad, kötelezően ajánlott?

A Bloggerképző 24/30-as bejegyzés következik, amely témája: az utolsó alkalom, amikor sírtam.

Amíg albérletben éltem barátnőmmel, és volt külön szobám, többet sírtam. Elvonultam, ha fájt valami, magamra húztam az ajtót, senki se lásson, és halkan hüppögtem a párnának, vagy egyszerűen csak hagytam, hadd folyjanak azok a könnyek, ha már egyszer ennyire kikívánkoznak. Aztán összeköltöztünk Ádámmal, és ezzel együtt nyilván a külön szoba is megszűnt. A sírás is megszűnt. Nem gondolom, hogy szégyelltem volna előtte. Egyszerűen bekapcsolt egy védelmi vonal, aminek a lerombolásán azóta is dolgozok.